Beváltotta ígéretét a Kingpin kiadó, a Marvel + valóban válogatáslap lesz, az első négy szám sztárparádéja után egyetlen, korábban idehaza keveset szerepeltetett karakter kapott bizonyítási lehetőséget. Hogy ez kereskedelmileg mennyire volt jó döntés, csak néhány hónap múlva fog kiderülni (bár a viszonylag alacsony példányszám eleve a rajongókéhoz van szabva, és jogosnak tűnik a feltételezés, hogy ők hálásak lesznek a Hulk-szólósztorikért) ami viszont a történet minőségét illeti, nem kétséges, hogy nagyot léptünk előre. Peter David évtizedek óta az egyik legeredetibb és legátgondoltabb írója a Marvelnek, ezt éppen Hulkkal bizonyította elsőként, méghozzá 12 (!) éven keresztül, amivel kimagaslóan rekorder ennél a karakternél, és más szuperhősőket sem sokan írhattak ilyen hosszú ideig.

Egy kis előtörténelem: Hulk figuráját Stan Lee és Jack Kirby alkotta meg 1962-ben. A dr. Jekyll/Mr. Hyde mítoszt az atomkorszakra adaptáló/modernizáló képregény első folyama csupán hat részig tartott, ám az olvasói levelek hatására a Marvel rájött, hogy jóval több van ebben, és a Tales to Astonish című antológiában állandó helyet szorítottak neki. Ebben a korszakban alakult ki a mellékszereplők gárdája, ekkor jelentek meg legfőbb ellenségei (Leader, Abomination), ekkor kezdődött hullámzó kapcsolata a Bosszú Angyalaival és más szuperhősökkel. 1968-ban ismét saját sorozatot kapott, és a Marvel-univerzum egyik alappillérévé, a bármikor akár végső segítségként, akár végső próbatételként bevethető, kiszámíthatatlan figurává vált.

Miközben számos más sorozatban Hulk vendégszerepeltetése hasznosnak bizonyult, maguk az Incredible Hulk-képregények viszont eléggé gyengén mentek, a történetek pedig a sablonos és a nevetséges között ingadoztak. 1982-ben az akkori író, Bill Mantlo (talán utolsó kétségbeesésében) egy váratlan húzással lényegében megsemmisítette az elmúlt húsz év mítoszát, amikor létrehozta a Banner szellemi képességeit megtartó Hulkot. Ami elsőre jó ötletnek tűnhetett, ám hamar kiderült, hogy egy szupererős és szuperintelligens főhős számára sokkal nehezebb lesz megfelelő ellenséget találniuk az íróknak. Az egyre kínosabb fordulatoknak az akkoriban éppen csúcsformáját futó John Byrne érkezése vetett véget átmenetileg. A páratlanul látványos stílusú rajzoló egy huszárvágással fizikailag különválasztotta egymástól Bannert és Hulkot, és az átkától megszabadult tudós végre meg merte kérni örök szerelme kezét. Csakhogy a Marvel vezetősége szerint Byrne túl messze ment, és hat szám után leváltották – a helyére lépő Al Milgrom viszont a Mantlo-időszaknál is mélyebb szintre süllyesztette a sorozatot (pláne, hogy még ő maga is rajzolta, amit nagyon nem kellett volna). Fontos momentuma azonban annak a – szerencsére, szintén rövid – periódusnak a „szürke” Hulk feltámasztása. És ekkor kapott lehetőséget Peter David.

Davidra alig bő egy évvel korábban figyeltek fel igazán a szerkesztők – addig ugyanis a Marvel értékesítési osztályán dolgozott, sőt ezt a munkakörét még sokáig meg is tartotta. Első írói feladata egy komolyabb Pókember-történet megírása volt – ez nem más, mint a rövidesen magyarul is megjelenő Jean DeWolff halála (érdekes módon ekkor is Milgrom sótlan írásmódjával voltak elégedetlenek a szerkesztők, ezért nyílhatott meg az út David előtt). A Spectacular Spider-Man havilapról ugyan az általános olvasói és kritikusi elismerés dacára hamar levetette a főszerkesztő, Jim Shooter, aki ekkoriban kemény csatákat vívott már a kiadóval és szerkesztőtársaival, ám Shooter kirúgása után David ismét képbe került, és tálcán kínálták neki Hulkot.

Ha valaki tizenkét éven keresztül csinálhatja ugyanazt, valószínű, hogy meg vannak vele elégedve a főnökei – illetve, átértelmezve a mondást, a megbízói és az olvasói. Valóban így is volt, Peter David keze alatt az Incredible Hulk eladásai szépen emelkedtek, és a kritikusok egyre nagyobb elismeréssel beszéltek róla. A Kingpin ennek a korszaknak a közepéből, 1991-ből választott ki néhány történetet: az elsőt, a „Hulk Télapó ellen” című (eredetileg Incredible Hulk 378) szösszenetet már tavaly, az Új Marvel Extra első (és egyetlen) számában olvashattuk. A most terítékre kerülő 372. és 373. szám jóval fajsúlyosabb darab, noha David egyedi módon képes ebben is megtartani a könnyedebb hangvételt.

Bár egy történetfolyamból kiragadott pár sztorit nehéz önmagában értelmezni, világos, hogy a Kingpinnek nem áll módjában a nulláról indítva mindent bemutatni, és ezt figyelembe véve úgy vélem, jó volt a választás, a rövid bevezető talán elegendő is az aktuális helyzet ismertetésére. Bruce Banner és felesége, Betty életének fontos fordulópontjához érkeztünk, párkapcsolati válságról, lelki támaszról, megértésről és elfogadásról esik szó a történetben, amelyhez dramaturgiai szempontból is jó helyszínt szolgál a zárda, ahová Betty menekült. A David-féle Hulk-univerzumban hosszú időn át fontos szerepet betöltő Panteon bevezetése is egyben ez a történet, amikor is Prométheusz Bannerre támadva kiprovokálja a zöld Hulk újabb visszatérését. Látványos, érdekes, újabb izgalmakat ígér. Bruce Banner arca kicsit túlságosan hasonlít a korabeli Peter Parkerre, de ettől eltekintve meg lehetünk elégedve Dale Keown munkájával.

Nem szűkölködik a látványosságban és a fordulatokban a második történet sem, a szürke (ravasz) Hulk és Doc Samson csatája remekül sikerült, a záróoldal Bettyvel pedig fergeteges. Sajnos, a színezéssel volt egy kis gond, az elején még sötétbarna Betty haja a végén már amolyan narancsszínű lett, de attól még felismerhető. Összességében véve ez a lapszám önmagában is megáll, de felkelti az érdeklődést a folytatás iránt is.

A kiadvány kivitele a már megszokott remek Kingpin-minőség, csak a borítóval van egy kis gond, a szürke Hulk arca ugyanis enyhén moirés lett, ami kár, ugyanakkor meglepő, hiszen a belíveken nincs ilyen probléma.

Bayer Antal