Interjú Dave McKeannel

121006_lodz_festival65348.jpgAz interjú a Lodz-i Nemzetközi Képregény- és Játék Fesztiválon készült 2012. október 6-án Dave McKean előadása után, egy kis kávézóban, nem messze a fesztivál helyszínétől, miközben sörözgettünk és borozgattunk, valamint Dave-et egy sajttortára is meghívtam.

A fesztiválra kifejezetten Dave McKean miatt látogattam el, de sok más brit alkotó is tiszteletét tette, úgy mint John McCrea, Simon Bisley és Warren Pleece. Voltak azonban művészek a világ minden tájáról, Cameron Stewart eredendően kanadai, de jelenleg Németországban él, Tony Sandoval egyenesen Mexikóból érkezett, Brian Azzarello híres noir-képregényíró pedig az Egyesült Államokból.

Kovács Milán: Az előadásod alatt az egyik kérdés a közönségből azt firtatta, hogy körülbelül háromnegyede a képregényes munkáidnak Neil Gaiman íróhoz köthető. Hogyan reagáltál erre?

Dave McKean: Tény, hogy rengeteget dolgozom együtt Neillel, de igazából 50-50%-ban próbálom megosztani a Neillel – és más írókkal – való munkáimra és a saját projektjeimre szánt időt. A saját munkáim között ellenben nem csak képregények, hanem könyvek, filmek, de leginkább zene, kiállítás és tervezés szerepelnek.

KM: Hogyan újitod meg időről időre a stílusodat? Hogyan viszonyulsz az új stílusokhoz? Nem sok művész képes „elfelejteni” a jól bevált stílusjegyeit, amelyekről a rajongói felismerhetik.

DM: Szerintem ez nagyon unalmas. Mármint, másoknak talán rendben van így, de én halálra unnám magam, ha mindig ugyanazt kellene csinálnom. Nem érzem problémának, ha egyazon dologgal kell foglalkoznom hosszabb ideig, de hogy örökké ugyanazt a stílust vagy témát használjam, az számomra lehetetlen. Szeretek új, általam még felfedezetlen terepekre tévedni és egyébként is, annyi minden van a világunkban, ami inspirálja az embert...

KM: Egyértelműen mondhatom, a művészeted rendkívül szerteágazó. Érdekes módon egyszer digitális technikákkal montázsolsz fotókat, festményeket és manipulálod őket a technika segítségével, de ugyanakkor néhol egyszerű vonalrajzokkal dolgozol. Ellenben amikor meglátok egy alkotást tőled, mégis azonnal felismerhető. Beszélhetünk itt stílusokról, de a stílus nem maga a művész, és szerintem ez egy nagyon elcsépelt klisé.

DM: Igen, egyértelműen az. Ez csak egy médium, és minden ötlet és eszme gyűjtőhalmaza. Az ötlet a legfontosabb, ami lehet akár egy sztoriban, akár egyetlen képben, akár egy konceptben, de igazából ez egy végtelen skálán mozog. Ugyanakkor az ötlet intenzitása sem elhanyagolható és az, hogy ezt mennyire tudjuk jól és – még inkább – tisztán kommunikálni, hogy megértsenek bennünket. Én személy szerint nem szeretek bizonytalannak tűnni, ha valamit szeretnék kifejezni, és ezért mindig arra törekszem, hogy a lehető legérthetőbben próbáljam elmondani.

KM: És nyilvánvalóan abban a stílusban, ami fekszik a témának.

DM: Ahogy mondod.

KM: Milyen volt anno Grant Morrisonnal dolgozni és illusztrálni az Arkham Elmegyógyintézet: Komor ház komoly talajon című képregényt?

DM: Grant csodálatos ember. Úgy gondolom, hogy függetlenül attól, milyen műfajban próbálná ki magát, ugyanolyan rendkívüli eredményeket érne el. Ugyanakkor én – bár meglehet önző módon – szívesen venném, ha kevesebb szuperhősös sztorit írna, mert rendkívül ötletgazdag írónak tartom.

KM: Nem is olyan rég jelentette be, hogy felhagy a szuperhősökkel...

DM: Igen, mindig felhagy velük, majd újrakezdi. Azt hiszem, ez nála egy amolyan igazi szeret/nem szeret viszony. Grant lát valamit a szuperhősös képregényekben, amitől a szívügyének érzi ezt a műfajt. Az már más kérdés, hogy én ezt a valamit sajnos nem pontosan így érzem. De időről időre elhidegül a kiadóktól és a szerkesztőktől, és olyankor felégeti maga mögött a hidakat. A másik része ennek az, hogy a rajongók elvárásainak is meg kell felelni, ami szintén hozzájárul, hogy pár évente valami teljesen mással kezdjen el foglalkozni. De a végén mindig visszatér a szuperhősökhöz.

KM: Tehát ilyen a természete. De ez volt talán az egyetlen közös alkotásod Grant Morrisonnal.

DM: Megjelent egy képnovellánk is, ami teljesen...

KM: Ne haragudj, hogy a szavadba vágok, de pontosan hol jelent ez meg?

DM: A DC-hez tartozó Piranha Press adta ki egy Fast Forward című lapban, és a dolog érdekessége, hogy pont most próbálkozom az újrakiadással. A harmadik Pictures That Tick képnovellákkal teli kiadványban szeretném megjelentetni több más sztorival együtt, amiket Grant Morrisonnal, Neil Gaimannel és a gitáros Bucketheaddel közösen készítettem. Buckethead írta a sztorit és én adaptáltam képregénnyé.

KM: Felettébb érdekes tud lenni, amikor teljesen más műfajban alkotó művészek érkeznek a képregény világába, és általában új ötleteket, friss levegőt hoznak, felkavarják az állóvizet. Az Arkham Elmegyógyintézetről kérdezném még, hogy mennyire volt nehéz vizuálisan érdekessé tenni? Gyakorlatilag egyetlen helyszínen játszódik az egész cselekmény.

DM: Ez valójában nagyon tetszett nekem. Örültem, hogy egy konkrét helyen zajlik a cselekmény, egy labirintusszerű, ködös térben. Szeretem, amikor az egész tér csak elméleti síkon létezik, de a legjobban egy nagy pszichológiai, anyagtalan térként tudnám jellemezni. Tehát ahhoz, hogy érdekessé tegyem, nem csak le kellett rajzolnom egy-egy helyszínt, hanem magukat az érzéseket és hangulatokat kellett papírra vetnem.

KM: Ez tulajdonképpen egy expresszionista hozzáállás a részedről.

DM: Expresszionista, pontosan.

KM: Mit gondolsz azokról a „rajongókról,” akik szerint az Arkham Elmegyógyintézet egy bonyolult és emiatt érthetetlen képregény?

DM: Ez rendben is lenne. Kétféle vélemény létezik, az egyik a „nem vagyok benne biztos, hogy pontosan értem-e, de elgondolkodom rajta, újraolvasom, majd utánanézek az utalásoknak, és rászánok egy kis időt,” a másik pedig a „nem igazán értem, és ez azt jelentheti, hogy semmi értelme.” Én természetesen mindkét reakciót megértem, de őszintén szólva a korábbival szimpatizálok inkább.

KM: Ahogy elnézem, Grant Morrison többi műve is hasonlóan megosztó, és általában vagy utálják a rajongók vagy szeretik, de akkor sem biztos, hogy különösebben értik.

DM:  Igen, mert gondolkodni kell hozzá, és mindenekelőtt odafigyelni a részletekre. Tehát nem való azoknak, akik nem szeretnek odafigyelni ezekre. Nekik inkább más sztorikat ajánlanék más íróktól.

KM: Valójában ezek a részletek és szimbólumok határozzák meg az összes történetét, és az Arkham Elmegyógyintézetes illusztrációid is ezt a komplex, szimbolista érzést erősítik meg bennem. Természetesen az expresszionista és erősen kísérleti jelleggel együtt, hiszen a karaktereid sokszor képkockáról képkockára alakultak át, és emiatt sokaknak nehéz lehetett követni, ezért megértem, hogy vannak, akik nem szeretik az ilyen típusú képregényeket.

DM: Egyértelműen vannak, de ugyanakkor ez esetben meg kell kérdőjelezned a saját elvárásaidat is, hiszen ha egy klasszikus Batman sztorit akarsz olvasni, több ezer közül válogathatsz. Mi pedig egész egyszerűen szerettünk volna egy olyan képregényt megalkotni, amely kissé különbözik a többitől.

KM: Azt hiszem, a kiadás idejét is tökéletesen eltaláltátok, hiszen abban az évben jött ki egy új egész estés Batman mozifilm. Szerencsétek volt.

DM: Ahogy mondod, de tudod a legjobb terv mindig az, ha szerencsés az ember...

KM: Hogyan írnád le a stílusodat mind képregényrajzolóként, mind pedig – ha ez egyáltalán lehetséges – képzőművészként? Kik voltak hatással rád az évek során?

DM: Annyira sok hatás van, hogy kissé nehéz szemezgetni. Van olyan, akinek a művészete az életem egy-egy bizonyos pontján nagyon fontos szerepet játszott és olyan is, akivét a mai napig is ugyanúgy érzem. Ezt úgy értem, hogy fiatalként nem egészen ugyanazokat a képregényeket szerettem, mint mostanság. Egyszer csak felnősz, és minden megváltozik. Volt ez a srác, aki 2-3 évvel előttem kezdte, és illusztrációs technikákat használt többségében, ez természetesen Bill Sienkiewicz volt, az Egyesült Államokból. Nagyon szerettem a munkáit annak idején, de manapság azért már nem jelentenek annyit a számomra. Amikor először láttam Lorenzo Mattotti képregényeit, azonnal felkeltette az érdeklődésemet, és ez az érzés azóta is megmaradt vele és a munkáival kapcsolatban. Úgy gondolom, hogy ő a legjobb a világon. Képzőművészetben majdnem mindenkit kedvelek a „nagyok” közül. Hiszen ők azért „nagyok,” mert nagyon jók.

KM: De vannak azért kortárs képzőművészek is, akiket nagyra tartasz?

DM: Vannak, például itt van Rachel Whiteread, ő installációkat készít.

KM: Tehát szereted az installációkat?

DM: Nem, leginkább mindent szeretek. Minden médiumban van, ami szemét, és van ami nagyon jó, ezért nem mondhatod valamire kollektíven, hogy az jó vagy rossz.

121006_lodz_festival65346.jpg

KM: Ehhez kapcsolódik a legutóbbi kiállításod, a „The Blue Tree” a Rye Art Galleryben, ami inkább egy komplex installáció volt, semmint egy szokványos kiállítás.

DM: A kettő együtt volt, és egymást erősítették. A kiállítás legérdekesebb része az volt, hogy mielőtt megnyílt volna, a galériában dolgozókkal előző este kimentünk a város utcáira, és kis kék ágakat aggattunk a fákra.

KM: Magyarországon is szoktak hasonló művészeti akciókat indítani, de úgy tudom, ez hivatalosan tilos.

DM: Hát én nem mondom, hogy a mi akciónk nem volt az, de ezek szerint velünk elnézők voltak. Az ilyenek akciókban a művészet kikerül az utcákra, és ez jó dolog, de gyakran elég nehéz megérteni, hogy pontosan miről is szól, ezért szeretek továbbra is sztoriszerűen alkotni. A történet maga a kiállítótérben létezik, de a kiállítótérben az installáció is ott van, ami kitör az utcára, és interakcióba lépnek egymással. Elolvashatod a történetet, és azzal már félig sikerült is kinyitnod az elméd kapuit. Sajnos, a galériák sokszor nem engedik meg az ilyesmit, és emiatt nem igazán tudod, hogyan reagálj, és talán még hülyének is érzed magadat, mert nem érted, hogy miről van szó, elvész az egésznek a hangulata. A történetek azért jók, mert vezetik a közönséget, és arra ösztönözik a látogatókat, hogy egészében megértsék a kiállítást.

KM: Amikor Londonban megnéztem Damien Hirst kiállítását. pár nézelődő álldogált a festmények termében és a színes pöttyöket és foltokat nézegették „ó, ez fantasztikus” megjegyzésekkel. Te mit gondolsz erről?

DM: Elképzelni sem tudom, hogy miért csinálják.

KM: Szeretem Hirst munkáit. Helyesebben, vannak olyan munkái, amiket szeretek, de nyilván nem az összeset.

DM: Vannak olyanok, tehát nem mind, ehhez természetesen jogod van.

KM: Elképesztő mennyiségű Sandman borítót alkottál. Hogyan álltál hozzá egy-egy újabb borító tervezéséhez, hogy ne ismételd önmagadat?

DM: Nos, visszatekintve azokra a borítókra...

KM: Én még képregényeket se olvastam, amikor az elsőket alkottad...

DM: Ha így nézem, ez elég rémisztő. Szóval a Sandman-borítók időszaka hosszú ideig része volt az életemnek. Visszagondolva rájuk, mintha a naplóm elevenedne meg. Egy havi napló, amihez hozzátartozott, hogy minden hónapban készítek egy borítót. Így most rájuk nézve pontosan emlékszem, hogy milyen zenét hallgattam és mit éreztem, valamint arra is, hogy milyen új technikákat fedeztem fel egy-egy borító elkészítésének az idején. Mert ha az ember alkot, akkor rendkívüli módon odafigyel és fókuszál, tehát ha visszatekint rá, az segít visszaemlékezni azokra az időkre és helyekre, amikor és ahol dolgozott rajta. Ez elég kemény dolog.

KM: De ez talán azért is lehet, mert vizuális típus vagy, a vizuális memóriáatd használod elsődlegesen.

DM: Úgy gondolom, attól függ, hogy a tudatod mennyire kalandozik el, hiszen az egész alkotási folyamat alatt koncentrálsz. Ezt a jelenséget a gyerekeimnél is észrevettem, amikor elkezdtem az útikönyveimet, skiccfüzeteimet kiadni...

KM: Azok a könyvek nagyon jók, csak teljesen elérhetetlenek, nagyon nehéz őket beszerezni.

DM: Sajnos, tudom, de már gondolkodtam rajta, hogy keresek egy-egy boltot bizonyos városokban és megpróbálom hozzájuk eljuttatni.

KM: Szerintem igazából a turistáknak ezeket kéne megvenniük, nem pedig a turistatérképeket meg a városfotó-albumokat, amelyekben egy-egy város híres épületeit és szobrait örökítik meg.

DM: Abszolút egyetértek. Még Bécsben kezdtem el az ilyen típusú rajzolást, volt nálam egy skiccfüzet, és a gyerekeimnek is adtam egyet-egyet. A nyaralás végére meglepetten tapasztaltam, hogy mivel mindent lerajzoltunk együtt, a múzeumokban a szobrokat és festményeket, ezért mindenre emlékeztek. Ez elképesztő. Még a festők és szobrászok nevére is, pedig azelőtt a nyaralásainkról általában csak a minibár, a hotel és a reptér maradt meg a fejükben.

KM: Nagyon érdekes kísérlet, és gondolom, ez segít kitágítani az emlékezetüket is.

DM: Igen, egyszerűen fogékonyabbá teszi őket a külvilág hatásaira.

KM: Mi szerettél volna lenni gyerekkorodban? A rajzolás mindig része volt az életednek?

DM: Igen, teljes mértékben. Emlékszem, hogy mindig rajzoltam, és ha nem rajzoltam, akkor a zongorán játszottam, ez volt a két nagy szerelmem. Soha nem szerettem volna más lenni, nem gondolkodtam azon, hogy tűzoltó vagy...

KM: Ez talán a legjobb, hogy nem a szüleid unszolására lettél alkotóművész.

DM: Valójában éppen az ellenkezője igaz, mert a szüleim nem ismertek egyetlen művészt sem, olyat pedig, aki meg is él belőle, pláne nem. Emiatt kissé meg voltak ijedve, hogy éhen fogok halni, ezért próbáltak pár ésszerűbb alternatívát is javasolni.

KM: Mit csinálsz a szabadidődben – ha létezik ilyen? Ez is része a kérdésnek.

DM: Így már sokkal jobb. Szeretek rajzolni, és ezért az időm nagy részében ezt is csinálom még ha nem is konkrét megrendeléseken dolgozom. Egyébként tollaslabdázom és zenélek, azt hiszem nagyjából ennyi. De van családom is, gyerekeim és feleségem, szóval családi életet is élek.

KM: Olvasol képregényeket? Milyenek érdekelnek leginkább?

DM: Igen, olvasok, de sorozatokat már egyáltalán nem. Általában összegyűjtött kiadásban vagy eleve graphic novel típusúakat a modern kiadóktól. Bámulatos listát tudnak összehozni ezekből manapság és leginkább ezért nem is olvasok havi megjelenésű képregénysorozatokat.

KM: Mit olvastál mostanság?

DM: Nos, Lorenzo Mattotti Stigmata című képregényét nem is olyan rég adták ki angolul, és van ez a másik a Fantagraphics-tól, The Crackel of the Frost címmel. Frederic Peeters Blue Pills című képregényét is mostanság olvastam, és Shaun Tan The Arrival című képregénye jutott még így hirtelen eszembe.

KM: Szeretek olyanokat olvasni, amikről és akikről még soha nem hallottam. Én is szuperhősös képregényekkel kezdtem, de mostanság a komolyabb, szerzői kiadások felé kezdek hajlani.

DM: Az egy teljesen más világ, ami felfedezésre vár. Nekem nagyon tetszett Shaun Tan The Arrival-ja, az egy gyönyörű képregény. Ismered a könyveit?

KM: Nem igazán, de mindenképpen utána fogok nézni és megveszek egy párat azok közül, amiket javasoltál. Köszönöm az interjút, és hogy időt szakítottál rám, nagy megtiszteltetés volt találkozni veled, Dave. Remélem, hamarosan újra látjuk egymást!

DM: Én is köszönöm, és hasonlóan megtisztelő volt.