Koska Zoltán: Koli - kritika

Koska Zoltán rendkívül markáns rajzi világgal jelentkezett, már 2008-ban, egészen fiatalon. Ritka ez a képregényes szcénában, általában másolással kezdik az alkotók, hogy aztán sok gyakorlattal kialakuljon egy sajátos stílus. Elég Korcsmáros Pál, Zórád Ernő kezdeti és fénykori rajzait megnézni, ne is beszéljünk John Romita jr.-ról. Koska Zoltán képi eredetisége csak fokozódott, ahogy - az iskola mellett - otthoni, természetbeni tanulmányokkal csiszolódtak a rajzok. Ez jelen kötetben nagyon erősen látszik, nem csak a plasztikus ceruza-képkockákon, hanem az egész hátterezésen, előterezésen, kép- és oldalszerkesztésen. A korai, üresebb felületek eltűntek, telítetté váltak. Az emberi ábrázolások finomodtak, az egész oldal közeli képek nagyon érzékenyek, ahogy a kötet utolsó három oldala is rendkívül erős hatású, saját képregényművészet-történetem emlékezetes klasszikusai közé került. A szerző animáció szakra jár, de képregényei képregények, nem storyboardok, ízig-vérig kitart elképzelései mellett.

Tartalmát, fabuláját, mondanivalóját tekintve a huszonötödik képregénybörzére idén márciusban megjelent Hey, Jude: Koli ideális olvasóközönsége a kései kamasz létből a korai felnőttségbe pottyanó fiatalabb, esetleg (gonosz leszek) a koleszos szexre nosztalgiázó idősebb korosztály.

A tízen-huszonévesek világa, ideális esetben fejlődéstörténete nem igazán van jelen képregényirodalmunkban, pedig világszerte sok képregény foglalkozik velük. Említhetjük Nemere-Haui műveit egy sci-fi-utópia sorozatból, realista képnovellából a Flóra jelenti jut eszembe, külföldről az Archie (garantáltan fejlődésmentes) vagy az izgalmas Ghost World, a híres Blankets, durvábból Bob Fingerman művei – mind más és más. A zsáner kitűnően alkalmas a társadalmi vagy személyes problémák kibontakoztatására, az élet egyik határvonala ez a korszak.

A felnőtté válásról (igen, akkoriban általában azt hisszük, felnőttünk), elszakadásról, új lehetőségekről, új szabályokról, romantikus vagy gyerekes szerelemről, barátságról szóló, szűk körben, de viszonylag nagy térben játszódó Koska-képregénysorozatot egyelőre szappanoperának éltem meg. Számomra a teljesebb beleéléshez hosszabb történet esetén erősen lebilincselő drámaiság, eredeti vagy eredeti módon elhelyezett gondolat kell. Nem közhelyes a Hey, Jude, eredeti hangon szól, csak nem tudom beleélni magam. A rajzoknál csak emiatt (hogy nem talált rám a a sztori) zavarhatott, hogy a lány és a fiú ábrázolása közel van egymáshoz, még ha alapvetően más is. A redukált arcvonalakkal játszó képi világ alkalmas nagyobb érzelmi változások kifejezésére, de sok-sok kép kell belőle a nagyon kifinomult érzékeltetéshez, arcmimikához. Az aprólékosabb, realisztikusabb rajz panelszámban kevesebbel is beéri, ha mély érzelmekről van szó. Ebben a ritmusban a szereplőkkel való azonosulás is sérült, nem bontakoztak ki előttem valódi, magukkal ragadó személyiségek. Ha így folytatódik, tíz kötetet kell majd egyben elolvasnom.

Koska Zoltán a Firka Comicsból megismert intelligens humorával, részletező odafigyelésével, erőteljes, vonzó rajzi világával jó olvasnivalót kínál, ha megtalálja jó olvasóközönségét. Szeretném egyszer nagyobban is olvasni egy hosszabb, kerek művét. Mivel tudom, hogy a régi, nagy mesterek nyomdokán halad, türelemmel várom.

Lénárd László