Hosszú ideje készülő merengés az elektronikus képregénykiadásról, akár vitaindítónak is tekinthető.

A nyomtatott képregények fogynak (amennyiben minden egyes vásárlással eggyel kevesebb marad a kiadónál, terjesztőnél, és több csak akkor lesz megint, ha a nagy sikerre való tekintettel újranyomáshoz folyamodik), a digitálisan terjesztettek viszont nem fogynak (nem lesz belőlük kevesebb, ugyanannak a fájlnak a másolatait kapja mindenki, sokszorosítási költség nélkül), akár ingyenesen hozzáférhetők, akár nem.

A fogyás a könyvszakmában eladást jelent. A nem ingyenes elektronikus példány értékesítését lehet ugyan szintén eladásnak nevezni, de valójában ebben az esetben a vevő nem egy terméket vásárol meg, hanem a termék felhasználásának az engedélyét szerzi meg, fogyás helyett pontosabb a felhasználói bázis növekedéséről beszélni, ahogy azt a szoftvercégek már régóta teszik. Az elektronikus könyv üzleti modellje egészen más – annyira más, hogy még nagyon is alakulóban van.

Nem véletlen, hogy miközben Amerikából időnként sugárzó optimizmussal számolnak be a digitális képregénypiac folyamatos bővüléséről, konkrét adat közlésére nem vállalkozik senki. Az egyetlen publikált szám a Comixology részéről a teljes forgalomra vonatkozik, ráadásul az ellenőrzésére semmilyen eszköz nem áll rendelkezésre. Míg a nyomtatott képregényeket évente egyszer kötelező auditálni (ez feltétel a kedvezményes postai tarifa igénybe vételéhez), a Batman-etalonhoz viszonyított, és viszonylag hihető adatokat pedig havonta számolnak a kvázi monopolhelyzetben lévő Diamond Comics nyilvánosan elérhető megrendelési adataiból, a digitális értékesítésére mindenki azt mond, amit akar – márpedig többnyire nem igazán akar mondani semmit.

(Ez a probléma egyébként valamennyi könyv esetében fennáll: az elektronikus értékesítésben magasan piacvezető Amazon nem hajlandó auditáltatni az e-book eladásokat, annak ellenére, hogy a „fizikai” könyvekkel ezt régóta megteszi.)

Miért nem? Azért, hogy ne irigykedjenek rájuk? Azért, hogy ne ártsanak ezzel a nyomtatott eladásoknak? Egyik sem tűnik eléggé meggyőző érvnek. Inkább hiszem azt – amíg meg nem cáfolják – hogy nincs még igazán mivel büszkélkedni, annak ellenére, hogy minden digitális értékesítés (a minden bizonnyal impozáns logisztikai fejlesztések minden bizonnyal hatalmas költségeinek a levonása után) valójában pénz az ablakban, hiszen az amúgy is számítógépen készült képregényeket elegendő egyszer legenerálni a kívánt formátumban, a nyomtatott képregényekhez kötődő költségekhez – papír, tinta, nyomdai munkálatok, szállítás, raktározás, készletgazdálkodás – képest elenyésző áron.

Miközben a japán piacról tudni véljük, hogy jóval előbbre járnak (hozzátéve, hogy a tavaly a Japán Alapítvány szervezésében itt járt szakértők szerint a mangavásárlási szokások eleve mások, és a keleti képregények jóval kisebb mérete alkalmasabbá is teszi őket akár okostelefonon történő olvasásra is), a nyugat-európai színtéren egyelőre igen nagy a csend. A probléma ugyanis olyan méretű, hogy a kezelése rémálom a nagy kiadók számára.

Bár köznapi értelemben a fogyasztás jóval semlegesebb szó, mint a könyvszakmában egyértelműen az eladásokkal azonosított fogyással, aligha van olyan kereskedő, aki egy termék ingyenes megszerzését vagy egy szolgáltatás ingyenes igénybe vételét fogyasztásnak tekintené. Mondhatja ugyan a sorozatjunkie, hogy ő napi tizenkét epizódot „fogyaszt” kedvenceiből, a piaci szereplők szempontjából ez egészen pontosan nulla fogyasztást jelent.

A fogyasztó ugyanis vásárol. Aki nem vásárol, az csak érdeklődik, kíváncsi.

Természetesen a fogyasztó sem csak vásárol. Ha nem is azonnal, ha nem is elég gyorsan, ha nem is eléggé, de észbe kaptak a képregénykiadók, és többé-kevésbé pontosan leképezték a fizikai vásárlást elősegítő-megtámogató lehetőségeket a virtuális térben is. Jelentős fáziskésésben voltak és vannak, hiszen az új technológiákat pillanatok alatt elsajátító érdeklődők és a fizikai vásárlásnak hátat nem fordító, de a nagyobb kényelmet és a szélesebb választási lehetőségeket kereső fogyasztók nem vártak rájuk, és hasonlóan a zenei anyagokhoz, a filmekhez és a videojátékokhoz, a szerzői jogoknak fittyet hányva (vagy inkább fityiszt mutatva) elárasztották az internetet kontrollálhatatlan mennyiségű és minőségű szkennelt, egyes területeken a szerzőknek nem csak az anyagi, hanem szellemi jogait, a műveik integritását is sértő módon az eredeti szöveget kalózfordítással behelyettesítő képregényekkel.

Bár nem kifejezetten témája ennek az eszmefuttatásnak, itt jegyzem meg, hogy a szerzői jogokról szóló törvényekre és nemzetközi egyezményekre kemény pörölycsapásokat mér az internet nyilvánossága, és a magam részéről erősen kívánatosnak tartanám ezeknek az ésszerű felülvizsgálatát, természetesen az alkotók érdekeit (és akaratát) a lehető legnagyobb mértékben figyelembe tartva.

A fogyasztó tehát mind a kiadók és egyéb jogtulajdonosok által legálisan biztosított, mind pedig a sötét oldalon (de minimum az alkonyzónában) található lehetőségeket igénybe véve csinálja ugyanazt, amit korábban, csak immár jóval egyszerűbben. Aki járt már francia könyvesboltban, láthatta, hogy nem csak gyerekek, hanem felnőttek is órákon át olvasgatják a képregényeket, és bár sokszor nem vesznek semmit, előbb-utóbb visszatérnek, és megvásárolják azt, ami a legjobban tetszett, vagy azt az új epizódot, amiről már beleolvasás nélkül is tudják, hogy tetszeni fog, hogy kell nekik. Ezt a nagyon szimpatikus lehetőséget nem söpörte el az internet, de kiegészítette még szélesebb lehetőségekkel, amelyeket olyanok is igénybe vehetnek, akiknek távolsági vagy egyéb okokból nem áll módjukban a helyszínen szemezgetni.

A tipikus képregényfogyasztó tehát (ha van ilyen), érdeklődése intenzitásától és pénztárcája vastagságától függően 5-10-20 vagy még több képregényt is elolvas ingyen, részben vagy egészben, mielőtt megvásárolna egyet.

Egyelőre nagyon úgy néz ki, hogy dematerializált tartalmakért az emberek nem igazán szeretnek fizetni. A hajlandóságnak ez a hiánya eltérő mértékű (hagyományoktól és pénztárcáktól függően), de a nemzetközi internetes fórumokat böngészve mindenhol tetten érhető. Különösen problémásnak tartják Amerikában azt a megoldást, miszerint nem tölthetik le a képregényeket a saját gépükre, hanem „akármikor, akárhonnan, akárhányszor” elérhetik a kiadó vagy a terjesztő központi szerverén. A birtoklásnak ezt a fajtáját nem igazán érzik sajátjuknak, és inkább bérleti vagy előfizetési díjnak tekintik az erre áldozott pénzt. Persze, ez is szolgálhat alapul egy üzleti modellnek, amennyiben elegendően el tudják fogadni, és lehet, hogy egyszer eljutunk odáig.

Csakhogy a valódi birtoklás vágya erős. A már említett Japán Alapítványos előadáson kiderült, hogy az internet hatására a telefonkönyvszerű antológiák eladásai folyamatosan csökkennek (tegyük hozzá: van honnan visszaesniük, elvégre a legnépszerűbbek több milliós példányszámban fogytak még 10-15 éve), ellenben a nálunk is ismert zsebkönyv méretű köteteké stabil, sőt, növekszik. Amerikában is megfigyelhető az a tendencia, hogy a 20 éve még alig létező gyűjteményes kiadások (TPB-k) iránti érdeklődés nőttön nő, miközben a havilapok jó esetben éppen csak szinten tudják tartani magukat, és van példa már olyan sorozatra is – Walking Dead – amelyből darabra is többet adnak el kötetben, mint havilapként. (Erre a jelenségre építi az üzletpolitikáját az Image Comics: a havilapok eladásaiból származó bevétel az alkotókat illeti, a gyűjteményes kötetek után viszont már csak százalékot kapnak.)

Fokozottan igaz ez a nyugat-európai piacra, ahol nagyon lassan fejlődik ki az elektronikus képregény. Persze, óriási a tét, hiszen mind a kiadóknak, mind az alkotóknak (illetve örököseiknek) stabil jövedelmi forrást jelentenek a népszerű sorozatok, a szerzők régebbi köteteinek a folyamatos újranyomtatása, és erről nagyon nem szívesen mondanának le. Hatalmas vita bontakozik ki az megosztás kérdése körül is: a szerzők sérelmezik, hogy az olcsóbb elektronikus kötetek után kevesebb jogdíjat kapnának, elvégre ennek a tudomásul vételével elfogadnák a munkájuk értékvesztését. Egyelőre mindezek a kérdések inkább elviek, hiszen a francia-belga képregénykötetek nagyobb méretűek, többnyire keménytáblásak és egyáltalán nem olcsók, ami megtámogatja azt a fogyasztói érzékelést, hogy komoly értéket vásárolt. Egy szép képregény szinte műtárgy, és fölöttébb alkalmas ajándéknak is ebben a képregénykultúrában.

A műtárggyá, egyedivé válás útján halad a független képregény is, Európa-szerte. Több külföldi képregényfesztiválon megfigyeltem, hogy némelyik, amúgy nem különösebben érdekes („rosszul rajzolt”) szerzői kiadványnak milyen szép a nyomdai  kivitelezése, láthatóan és tapinthatóan drága papíron, invenciózus kötészeti megoldással. Mintha azt üzennék: „tudjuk, hogy esélyünk sincs tömegcikké válni, így ha már arra vagyunk kárhoztatva, hogy 300 példányban jelenjük meg, legalább adjuk meg a módját, vállaljuk fel a luxuskivitelt”. Ezt a törekvést néhány, a képregényművészetet komolyan vevő (és egyáltalán, a képregényt művészetként elfogadó) országban a kultúrpolitika támogatja is.

Magyarországon ettől ma nagyon távol vagyunk, bár a tavalyi Könyvhétre megjelent egy „műtárgy-képregény”, Stark Attila Csizmás kandúrja (amely ráadásul jó is, nem csak szép). A szerzői kiadású képregények tipikus vásárlója a haver és a gyűjtő, márpedig mindkettőjükről be lehet kalibrálni, hogy mennyit képesek áldozni egy-egy új magyar képregényért. Feltételezem, hogy éppen ez a keserű felismerés volt az egyik tényező a Random online képregények létrehozásában, és tudok olyan rajzolókról is, akik egyszerűen nem hajlandók elfogadni, hogy a már kész (és jó) képregényük csak szerzői vagy baráti kiadásban, alacsony példányszámban jelenhet meg, inkább kivárnak, hátha mégis adódik egy jobb lehetőség.

Mi lenne ez a jobb lehetőség? A dolgok jelen állása szerint ez csak a hagyományos kereteken belül képzelhető el, még ha természetesen ki is kell hozzá használni a legmodernebb technológiai és marketing eszközöket. A hagyományos keretek kiadót és nyomtatott kiadványt jelentenek, nyomdai, terjesztői és rezsiköltségekkel, reménybeli haszonnal, amiből az alkotóknak is jut rendesen, jogdíj formájában, amennyi jár. Az említett alkotók egyelőre házalnak képregényeikkel, lapzártáig nem találtak a befektető szerepére vállalkozni bátor kiadót.

Azoknak a számára, akik nem kizárólag hobbiból vagy önkifejezési célból rajzolnak képregényt, nincs alternatívája a fizetős modellnek. Ebből, de legalább részben ebből akarnak megélni. Ez amúgy „odakint” sem magától értetődő dolog, a sztárokat leszámítva a tipikus európai vagy amerikai képregényrajzoló javarészt bérmunkákat végez, és ezek nem is mind kötődnek szorosan a képregényekhez – illusztráció, videojáték, rajztanítás, egyebek. Ha radikális változás állna be a képregény üzleti modelljében, szinte minden alkotónak csökkenne a jövedelme, elvégre nagyon kevesen vannak köztük, akik olyan magas szinten értenének önmaguk eladásához, hogy boldogulnának kiadó vagy ügynökség nélkül.

Azt ugyanis még a legoptimistább előrejelzések sem állítják, hogy az elektronikus terjesztés nem csak alacsonyabb árakat, hanem magasabb „példányszámot” is jelentene. Ezt legfeljebb a legnépszerűbbekre lehet valamelyest prognosztizálni, ami megint csak a már most létező helyzet leképezése: Franciaországban a legmagasabb eladásokat elérő képregénycímeket gyakorlatilag mindenhol meg lehet venni, nem csak képregény- és könyvesboltokban, hanem mindenféle más jellegű tömegcikket árusító üzletben is (ez mintegy 100-500 ezer példányt jelent), a középkategóriát képviselő címek állandóan kaphatók a képregényboltokban és a nagyobb könyvesboltokban (ez 10-50 ezer példányt jelent), míg a többiek csak a képregényboltokban és esetleg néhány haveri könyvesboltban (ez 1-5 ezer példányt jelent). Borítékolható, hogy ha az elektronikus terjesztés meghatározó szerephez jutna, még szélesebbre nyílna a szakadék a nagyok és a kicsik között.

Márpedig ha bekövetkezik ez az átrendeződés, a képregényes szakma nagy része bajba kerül. Ellentétben a zenészekkel, a képregényrajzolók nem tudják koncertezéssel pótolni a kiesett jövedelmeket. Igaz, próbálkozások már most vannak: Amerikában jó ideje bevezették, hogy a dedikálásért fizetni kell, de Franciaországban már ennek az ötletétől is felháborodott a képregényes közösség. (Elektronikus kiadványt pedig hogyan is tudnának dedikálni?)

Tudom, csúnya dolog a piszkos anyagiakra helyezni a hangsúlyt, és figyelmen kívül hagyni, hogy a képregényalkotók túlnyomó többsége amatőr, és mindig az is fog maradni. Én ezzel tisztában vagyok, és nagyra becsülöm azokat, akik ennek ellenére nap mint nap rajzolnak, és közzéteszik a munkáikat. Azt is fontosnak tartom, hogy a közzététel visszajelzésekhez, sőt, jó esetben intenzív interakcióhoz vezessen, hiszen az a tudat, hogy mást is megérintett a műved, még a pénzbeli elismerésnél is hatékonyabb ösztönző lehet, jót tesz az önbecsülésednek (vagy helyre teszi az önbecsülésedet és gyors irányváltásra motivál). Azt az illúziót azonban szerintem nem szabad táplálni, hogy a minden tét nélküli kedvelések és hozzászólások szaporodása előbb-utóbb biztosan átcsap egy másik minőségbe, és akkor megnyílik a pálya.

A jövő tekintetében még nagyobb problémának látom, hogy a könyvesbolti böngészés példájában említett 5-10-20 ingyenesen elolvasott képregény az új technológiai lehetőségeknek köszönhetően inflálódik. Nem kell elmenni a könyvesboltba, elég otthon, kényelmesen, a számítógép képernyőjén bökdösve lapozgatni. Nagy a kísértés, hogy még többe belenézzünk, még kevesebb oldal alapján tegyük félre az adott „kötetet”. A kiadók és az alkotók dolga megfelelni ennek a kihívásnak, kellőképp izgalmas részletekkel szolgálni és felkelteni a fizikai tárgy megszerzése iránti ellenállhatatlan vágyat. Ám mi van azokkal, , akik a könyvesboltba sose tennék be a lábukat, de az interneten ők is rákattintanak minden eléjük kerülő linkre? Bár a (francia) könyvesbolti eladók türelmesek, a boltban olvasókban mégis ott mocorog az a gondolat, hogy időnként csak illene már venni is valamit. Ilyen lelkiismeretfurdalás a számítógép előtt senkit sem fog el – azzal, hogy leperkáltam az internet-előfizetést, jogot szereztem arra, hogy minden, a neten fellelhető tartalomhoz hozzáférjek. Azoknak a túlnyomó része tehát, akik „véletlenül” találnak rá egy képregényre az interneten, nemcsak, hogy nem fogyasztó, de még csak nem is potenciális fogyasztó.

Lehet, hogy a nem is annyira távoli jövőben kihalnak a fogyasztók, és csak érdeklődők maradnak?

Bayer Antal