Hihetetlen Pókember különszám 2013 - kritika

HPokember2_K1.jpgMiközben szinte megállás nélkül panaszkodunk a hazai képregénykiadás sanyarú helyzetéről, örömteli látni, hogy azért vannak kivételek. Abból pedig valószínűleg nem kevés tanulság is levonható, hogy míg a Pókember-sorozat előző kiadója éveken át csak az olvasók nagy része számára nehezen emészthető kompromisszumok árán volt képes egyáltalán fenntartani a lapot, a Kingpinnek szemmel láthatólag sikerült rátalálnia egy működőképes formulára, a korábbinál sokkal szebb kivitelben, és ahhoz képest teljesen korrekt áron.

Olyannyira, hogy a kéthavi Hihetetlen Pókemberhez és a kevésbé pontosan kiszámítható gyakorisággal, de évente szintén hatszor megjelenő, zártabb körben terjesztett Peter Parker Pókemberhez egy nyári különszám is csatlakozott.

Különszámként különleges történeteket szoktak megjelentetni, önállóan is élvezhetőket, a fősodortól kicsit távolabb esőket. Ennek a kritériumrendszernek az első Hihetetlen különszám csak részben felel meg.

A fő történet ugyanis beleilleszkedik a Polgárháború idején a személyazonosságának a leleplezését kissé elhamarkodottan vállaló Peter Parkernek és családjának a vesszőfutásába, és bár önmagában is megáll, a helyzet drámaiságát csak az érzeti át igazán, aki olvasta (legalább az itthon is megjelent) előzményeket.

Valóban távolabb esik azonban a fősodortól, amennyiben nagyon elüt az éppen aktuálisan a Hihetetlen Pókemberben futó, javarészt a klasszikus receptet alkalmazó történetektől. Míg a HP-ben örömmel üdvözölhetjük egyik régi ronda gonoszt a másik után, és Pókember jó formáját hozva poénkodik bunyózás közben, a különszám egy „offbeat”, lassú, beszélgetős-múltidézős, helyenként már-már szirupos sztorit tár elénk.

A téma Peter és Mary Jane kapcsolatának a mélyebb, kissé komolyabb vizsgálata, és hogy nem megy át az egész melodrámába, hanem – ha helyenként kötéltáncolva is – de kiegyensúlyozott és élvezhető marad, az csakis a kiváló írónak, Peter Davidnek köszönhető.

Csalódást jelent viszont számomra a grafika. A spanyol, de kizárólag amerikai megrendelésekre dolgozó Salvador Larroca már régi motoros, hatalmas tapasztalattal, és sok jó dolgot csinált már. De sajnos, sok kevésbé jót is, és ez is azok közé tartozik. Sokszor túlzásba viszi az arcjátékokat és a fogsor-villantó mosolyokat, a háttereket pedig nagyon megúszósan rajzolta meg. Amit pedig a poharak és csészék méretével összevariál, nehezen megbocsátható. Az ötödik oldal legalsó koccintós képén a Peter kezében lévő csészének az alakja feltűnően rossz – arról meg nem is beszélve, hogy így lehetetlen lenne megtartani. Apróságok, persze, és felteszem, sokaknak elkerülik a figyelmét, de második vagy harmadik olvasásra kezd rájönni az ember, hogy mi is zavarja azokon a képeken.

Különlegessége ennek a történetnek, hogy Paco Roca színezte. Igen, „az” a Paco Roca, aki ma talán a legismertebb spanyol rajzoló, egyedi hangulatú szerzői képregények alkotója, és – az Indignados mozgalom kapcsán – politikai állásfoglalásairól is ismert (lásd Kránicz Bence cikkét a Papírmozi 5. számában, illetve az ugyancsak általa fordított egyoldalas Roca-képregényt ugyanott, tavaly pedig az Anilogue-on lehetett látni saját képregénye alapján készített animációs filmjét.

Roca és Larroca ugyanis kiváló barátok, és jókat is szórakoznak ezen a szokatlan együttműködésen – a „kommersz” és az „alternatív” közötti átjárás nem éppen hétköznapi. Ugyanakkor különlegesség ide vagy oda, a színezésben is hasonló egyenetlenségeket érzékelek, mint magában a rajzban, bár azt csak egy szakember tudná megmondani, hogy egy ilyen festett jellegű képregényben hol húzódik a határ a két grafikus munkája között.

De ezzel még nincs vége a különszámnak. Nem tudom, először olvashatunk-e magyarul Mini-Marveleket, de Chris Giarrusso sorozatának emlékeim szerint voltak ennél humorosabb epizódjai is, egy kicsit hosszúnak is érzem. De ha tényleg nem voltak még magyarul, akkor első bemutatkozásnak teljesen jók.

A befejező, Leah című történet viszont a maga módján tökéletes, az a fajta képregény, ami simán elmegy „szerzőinek”. A kedvesen szomorú sztoriban Pókember csak apropró, a hóban fagyoskodó kislány kapaszkodója, de lehetne ezzel az erővel bárki más, aki színt és vidámságot vitt volna az életébe. Bravúrdarab Peter Davidtől, amennyiben Pókember állandóan jelen van – és még sincs ott, az író remekül játszik a felidézés lehetőségeivel a posztertől az álomig. Colleen Doran jó választás volt rajzolónak, tipikusan olyan valaki, akit aligha választanánk egy hosszabb szuperhősös képregénysorozat végigvitelére, egyedi stílusa azonban kiválóan alkalmassá teszi az ilyen „kicsit más” történetek illusztrálására. Ez aztán valóban különszámba való kis képregény, és ezen a záróhelyen sokat javít az összképen.

Bayer Antal