A negyedik Dampyr-kötetet megint mások készítették: a két társalkotó közül ezúttal Maurizio Colombo írta egyedül a történetet, az új rajzoló neve Maurizio Dotti. Szögezzük le gyorsan, hogy ettől az ég világon nem változott semmi, bár annyit el kell ismernem, hogy eddig ennek a grafikáját tartom a legjobbnak. Ezzel valószínűleg nem állok egyedül, hiszen a Dampyr alkotólistája szerint eddig Dottira bízták a legtöbb történet megrajzolását.

Ha jobban belegondolunk, a váltásban nincs is semmi meglepő, elvégre havonta 100 oldalt senki sem lenne képes szállítani, egészen biztos, hogy több sztorin dolgoznak egyszerre különböző stábok. Ahogy a többi Bonelli-képregény, a Dampyr sem folytatásos a szó szoros értelmében, így az sem jelenthet nagy gondot, ha változtatni kell a menetrenden. Jó dolog, ha az embernek van egy képregénygyára.

A Vérvörös szonáta című részben Harlan oldalán ismét üdvözölhetjük Teslát és Kurjakot, méghozzá megint új helyszínen, illetve helyszíneken: a felvezetés Németországban és egy pontosan meg nem nevezett ex-szovjet háborús övezetben, a történet nagyobbik része pedig Moszkvában és a környékén játszódik. Harlanék természetesen ismét vámpírra vadásznak, de ezáltal belekeverednek az orosz maffia belharcaiba is.

Bár a főhős továbbra is Harlan, ő az, akinek ismét egy végső párharcban kell megmérkőznie az ügyeletes fővámpírral (akit ezúttal Grigor Vurdalaknak hívnak), leginkább Kurjak kerül fókuszba. Moszkvába érkezve ugyanis egy gyerekkori jóbarátja, az életét már régóta cinikus zsoldosként tengető Ringo fogadja a triót, és a fordulatos történet többször is próbára teszi kettejük kapcsolatát, bajtársi és „szakmai” becsületét. Kurjakot a döntései egyértelműen rokonszenvesebbé teszik az olvasó szemében, miközben egyre többször kerül olyan helyzetbe, hogy valaki másnak kell kihúznia a pácból, hiszen a hármasból minden elszántsága ellenére ő a legkevésbé hatékony vámpírok ellen.

A történet íve eléggé hasonló a korábbi epizódokéhoz, amennyiben a számtalan fordulat dacára elkerülhetetlenül egy véső ütközet felé tart, amelyben Harlan és a Sötétség valamelyik Ura csap össze. De az írók mégis nagyon izgalmassá tudják tenni az addig elvezető utat, és Harlan viselkedése mindig tartogat meglepetéseket.

A rajzok továbbra is elsőrangúak, Dotti kiváló fekete-fehér technikával rendelkezik. Kritika csak Moszkva elnagyolt ábrázolását illeti, akárhol játszódhatna a történet, az orosz szereplők pedig – maffiózók, rendőrök és katonák – megjelenésükben is megfelelnek a sztereotípiáknak.

Bayer Antal