A puding próbája jól sikerült, az EpicLine magazin első számáról szinte kizárólag pozitív kritikák születtek, egyértelmű, hogy a képregényt kedvelő és értő közönséget meggyőzte a 5 Panels. A csapatot most feltehetően leginkább az a kérdés foglalkoztatja, hogy ez a szeretet- és elismeréshullám mennyire tud továbbterjedni a már korábban is elért körökön, és jó eladásokat generálva stabil alapokat teremteni a lap fennmaradásához. Kívülről nézve azonban még ennél is nagyobb kihívás a folytatás minőségének a biztosítása.

A második számban már ütött is az igazság órája, ám úgy tűnik, a munka beérett, és a szerencse is Tálosi Andrásék mellé állt. Az lett volna a logikus ugyanis, hogy folytatódjon mindkét megkezdett sorozat, csakhogy már az első szám megjelenése előtt kiderült, a Fekete Holló rajzolójának, Barta Szabolcsnak más irányú elfoglaltsága ezt lehetetlenné teszi, így hát azonnal sort kellett keríteni a következő sorozat bemutatására, amíg az új rajzoló elkészíti a folytatást. Nagy szükség volt arra, hogy ez sikeres legyen, hiszen a Busók története a nagyon jól sikerült átírás dacára egymagában nem biztos, hogy elegendő a magazin színvonalának a fenntartására.

Sajnos, az eredeti megjelenéskor (a Majd ha Fagy! című kötetben) kiderült, hogy a Busó-stafétában a negyedik (Vári Tamás) és az ötödik (Fábián Péter) rajzoló közötti váltásnál megbillent valami, az addig groteszken humoros történet hirtelen egy komorabb irányába fordult, amit a sorban következő rajzoló, Halmi Zsolt grafikája tovább fokozott. Így hát a sztorit átdolgozó Tálosi Andrásnak még keményebb feladatot jelentett ennek a két résznek a hozzáigazítása az eddigiekhez.

Mielőtt azonban erre rátérnénk, tartsuk tiszteletben az EpicLine 2 sorrendjét, és lássuk, mivel sikerült pótolni a Fekete Hollót. Nos, egy remek címlappal, és egy több, mint ígéretes sorozat bevezető részével, mindkettő Molnár Gábort dicséri.

A második szám borítója pont olyan, amivel meg lehet fogni a célcsoportként megjelölt fiatalabb olvasókat, és ha van igazság a földön, akkor ez így is lesz. Gábor kiváló kompozíciójára vevőnek kell lennie a régi Mozaik-kedvelőknek, a mindenkori Asterix-gyűjtőknek, a Joann Sfar itthon megjelent munkáira (A torony, A rabbi macskája, A kis herceg) felfigyelőknek, egyszerűen nem lehet, hogy ha meglátják az újságos standon, ne akarják kézbe venni, ne akarjanak belelapozni.

És ha már belelapoztak, biztos vagyok benne, hogy hajlandók lesznek elővenni az aprót is a pénztárcából. Színes, lendületes, olvasmányos, vicces, változatos a történet, kellőképpen bizarr, sokat ígérő befejező képpel. Nagyon jól sikerült kezdés, és nagyon remélem, ezúttal nem kell egy hónapnál többet várni a folytatásra (bár attól tartok, csalatkozni fogok, hisz mind a Fekete Holló visszatérését, mind a Gór láncai első részét beharangozza a hátlap, és mivel úgy tudom, a Busók minden számban jelen lesznek, nehéz elképzelni, hogy a szerkesztő négyfelé  aprítsa a lapot).

Szekerce és Szemerce történetével mindössze két apró problémám van. Az egyik, hogy szerintem ki kellett volna írni a sztori címét a borítóra – ez sokkal fontosabb lett volna, mint a teljes szerzőgárdát felsorolni, ha helytakarékossági okokból választani kellett a kettő között. A másik pedig a képeket elválasztó terek egyenetlensége. A 8. és a 13. oldal közötti rész úgy néz ki, mintha képcsíkonként készült volna, és utólag lett volna összeszerkesztve. Akár így volt, akár nem, szerencsésebb lett volna összébb húzni ezeket az oldalakat.

És akkor most jöjjön a feljavított Busók-történet második része. Ne csigázzuk tovább az olvasót, igen, szerintem sikerült Spurinak a bűvészmutatvány, és a Fábián Péter által (a Bloodlust rajzolója számára teljesen szokatlan stílusban) készített oldalakat a színezéssel és az átszövegezéssel közelítenie az első rész hangulatához, és visszavennie az eredeti verzió komorságából.

Halmi Zsolt (és eredeti írója, Puskás Szabolcs) ezt követően egy dimenzióportálon át a „mi világunkba”, Mohácsra repítette át a Busókat, egészen konkrétan a busójárás forgatagába. Jelentős módosítás, hogy az utolsó oldalon színre lépő három öltönyös („fekete ruhás”) férfi a vendigó gazdája, ami teljesen megváltoztatja viszonyulásukat. Egy kicsit sajnálom, hogy elbúcsúztunk a Sándor (Alex), József, Ben(edek) nevektől, gondolom, az új koncepcióba ez a poén nem fért bele.

A konklúzióm tehát az, hogy a második szám felér az elsővel, az új sorozat elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy ellensúlyozza a Busók második részének a döcögését. És ha már valaki mindkét eddigi számot megvette, csak nem fog lemondani a továbbiakról, ugye?

Bayer Antal