Daredevil megérdemelte, hogy legyen végre saját magyar nyelvű kötete. Azt már kevésbé érdemelte meg szegény Matt Murdock, hogy Fenegyereknek hívjuk, bár nem is annyira a név zavar, hanem az, hogy ennek semmi köze a mellkasán díszelgő dupla D-hez. Meg hát nem is igazán szokott ő fenegyerekként viselkedni.

Az eredetileg leginkább krampuszra emlékeztető figura tragikus sorsa ellenére ugyanúgy nem komolynak készült, mint a Csodálatos Pókember, akihez már a bemutatásakor is kapcsolni igyekeztek megalkotói, hiszen még a Daredevil #1 címlapjára is felpakolták a képét, az akkoriban még menőbbnek számító Fantasztikus Négyessel együtt. Hát igen, bár Stan Lee és Jack Kirby fő újításának a „problémás” szuperhőst tekintjük, azért az első években legalább ennyire fontos szerepet játszott a történeteikben a humor, a könnyed hangvétel. Nem hiányzott persze a didaktikus célzat sem: ha a megvakult Matt Murdock képes felülkerekedni a fogyatékosságán, a fiatal olvasónak sem lehet mentsége, tessék összeszedni magát, és végezni rendesen a dolgát, ha nem is feltétlenül szupergonoszok püfölésével.

Ezek az idők igencsak régen elmúltak. Már pár év után drámaibb lett a hangvétel. Köszönhető volt ez elsőként a 20. számtól a rajzolói teendőket ellátó Gene Colannek, akinek a grafikája jelentősen emelte a sorozat színvonalát, és aki Lee kapkodósan telefonon lediktált szinopszisait profi módon egészítette ki saját ötletekkel. De még inkább az 50. számtól a szériát kézbe vevő új írónak, Roy Thomasnak. Ideje volt, hiszen Daredevil egyre inkább kezdett Batman-klónná válni. Leginkább cirkuszból szalasztott, néha kifejezetten szánalmas ellenlábasai közül nem egy gyanúsan emlékeztetett Batman ellenfeleire, a Bagoly könnyen párhuzamba állítható a Pingvinnel, Jester pedig Jokerrel. (Bár legyünk igazságosak, a 47. szám vietnami veterános történettel már Stan Lee is bizonyította, tud ő mást is.)

Noha a 49. számot hivatalosan még Lee írta, fogadni mernék, hogy Thomas addigra már legalábbis megsúgta, hogy mik a tervei. Ebben a számban lép ugyanis először színre a pszichopata Starr Saxon, és a következő hónapok folyamán igencsak próbára lett téve a félelem nélküli ember. A minden különleges képesség nélkül is életveszélyes Saxon „félelemgázt” kotyvasztott, ami kiváló lehetőséget teremtett Thomasnak arra, hogy az akkor szokásoshoz képest egészen komoly és izgalmas sztorikban dolgozta fel a félelem és a bátorság kérdését. Kár, hogy aztán melodrámába fulladt a történet szála, úgy tűnik, elfogyott a mondanivaló, és más írók vették át a stafétát.

A következő évek nagy részét szívesen elfelejtené az ember, a Fekete Özvegy behozatala társnak (egy ideig még a cím is átváltozott Daredevil & the Black Widow-ra) sem volt egyértelműen jó ötlet. Utólag nehéz is megérteni, miért nem kukázta a sorozatot a Marvel, bár az 1970-es évek szuperhősös trendjeiből eleve elég sok mindent nehéz megérteni.

A gyakori váltások után a 151-es számmal az addig főként horrorképregények írójaként ismert Roger McKenzie vette át a Daredevilt, és a hangnem azonnal meg is változott. De a következő lépés volt az igazán radikális, amikor Frank Miller előbb rajzolónak szállt be, majd miután kezdte jól kézbe venni a figurákat, társírója is lett a sorozatnak.

Aztán a 168. számot már Miller egyedül készítette, színre lépett Elektra, és Fenegyerek hirtelen szintet ugrott, minden tekintetben. Innentől nem részletezzük a történéseket, csak azt a fontos momentumot kell kiemelni, hogy a 170. számban jelent meg először a Daredevilben a Vezér (Kingpin), aki korábban Pókember egyik, nem feltétlenül mindig komolyan vehető nemeziseként volt híres. Miller Vezére azonban behozta a szuperhősös zsánerbe az „igazi”, de legalábbis az addig megszokottnál jóval valóságosabb alvilágot.

Miller követői aztán ismét meglehetősen hullámzó minőségű Daredevil-sorozatot produkáltak. Denny O’Neil ugyan megpróbálkozott egy érdekesnek ígérkező iránnyal, de valahogy mindig az volt az érzésem, hogy a kiváló író nem igazán szeretett a Marvelnek dolgozni, mintha állandóan visszakívánkozott volna a DC-hez és Batmanhez. Miller még egyszer visszatért, immár íróként instruálta David Mazzucchellit, a sorozat akkori állandó rajzolóját, az 1986-ban közösen elkészített Born again epizódot Miller első korszakához hasonló klasszikusként tisztelik (a páros nem sokkal ezután jegyezte a Batman: Az első évet). Ezután azonban megint nagyrészt felejthető történetek jöttek, bár azért Ann Nocenti négy és fél éve alatt volt pár érdekes momentum. Itt jegyezzük meg, hogy Nocenti alkotótársa John Romita jr. volt, aki éppen a Daredevilen dolgozta ki azt a saját rajzstílusát, amelyet nem egy rajongó a pokolra kíván azóta is.

Magyarul a Marvel Extra 11. és 12. számában a Daredevil 159-161., 164. és 168. száma jelent meg, kicsit „besűrítve”, azóta csak vendégszereplőként üdvözölhettük Fenegyereket, többek közt a Megtorló-kötetben, legutóbb pedig a „klasszikus” Pókember-történetben, a Jean DeWolff halálában. És bár a Daredevil-film nem tartozik a „képregényfilm” kategória legjobbjai közé, minden bizonnyal hozzájárult a karakter viszonylagos ismertségéhez.

Mindezek ellenére komoly bátorság kellett a Kingpin kiadótól ahhoz, hogy belevágjon a Fenegyerek-sorozat kiadásába. Márpedig itt igenis sorozatról van szó, hiszen a Brian Michael Bendis nevével fényjelzett, többszörös Eisner-díjas ciklus lényegében egyetlen, összefüggő történet, nem lenne jó, ha bármelyik része után vége szakadna. De erre egyelőre ne is gondoljunk, hanem örüljünk, hogy megjelent az első kötet, hogy a Kingpin már jelezte, folytatni szeretné, és hogy az első visszajelzések egyöntetűen pozitívak.

Megérdemelten azok. Noha a Könyvesblog kritikája a „Brilliáns képregény, nem csak a szuperhősök kedvelőinek” címmel harangozza be a képregényt, valójában szinte a szuperhős-kedvelőknek való a legkevésbé (ahogy ezt egyébként írása végén a kritikus maga is sejtetni engedi). Hiszen nincsenek is benne szuperhősök, magát Fenegyereket leszámítva (akinél a besorolás eleve vitatható, elvégre különleges képessége csupán annyi, hogy a látása elvesztésével párhuzamosan a többi érzékszervének a működése jóval meghaladja az emberi átlagot, ettől eltekintve nem „szuperebb” egy közönséges kalandhősnél), és szupergonoszból is csak párat látunk mutatóban, messze nem központi szerepben.

Bendis hihetetlen sokoldalúsága nem felejtetheti el, hogy eredetileg krimiképregények szerzőjeként alapozta meg a hírnevét, így szinte adta magát, hogy a Marvel rábízza Fenegyereket. Amire nagy szükség is volt, hiszen az egyre nehezebben kedvelhető Daredevil volume 1 gyors lezárása után a Kevin Smith filmrendező forgatókönyveivel 1998-ban útjára indított új sorozat nem váltotta be a reményeket, a kissé misztikus irányvonal zsákutcának bizonyult. Bendis remekül ismerte fel, hogy a Miller által lefektetett alapokig érdemes visszanyúlni, Fenegyereknek igazán a hétköznapi, hihető, valóságszerű bűnözés világa elleni küzdelem fekszik.

Ahogy azt már megszokhattuk, Bendis mindig nagy ívű történetekben gondolkodik, sok-sok hónapra, akár évekre előre is megtervezi, kombinálgatja nagy számú szereplője mozgását, a mellékszálak szerteágazását és összeérését. Kisebb megszakításokkal jó öt éven keresztül írta a Daredevilt, és az átlagosan ötrészes ciklusok egymásra épülve vezettek el az elkerülhetetlen végkifejlethez, a hős végérvényesnek látszó bukásához. Persze, a Marvel-képregényekben semmi sem végérvényes, de Fenegyerek talpra állítása már a következő író, Ed Brubaker dolga lett.

Az Alfőnök is egy ilyen nem végérvényes fordulattal indul. Aligha akad olyan képregényrajongó, aki komolyan venné, hogy a Julius Caesar meggyilkolására emlékeztető jelenetben a Vezért valóban sikerült eltenniük láb alól helyetteseinek, köztük az újonnan érkezett bajkeverő Silke-nek, és Wilson Fisk saját fiának, Richardnak. Nem akarjuk lelőni a poént, de Bendis már ebben a kötetben nyilvánvalóvá teszi, hogy itt és most a központban a Vezér és a hatalmi viszonyok állnak, Matt Murdock piros ruhájában, öltönyében is többnyire csak követi az eseményeket.

Ami magát Fenegyereket illeti, Bendis a Miller-korszak fajsúlyos téziseiből indul ki. Akkor az egész igazságszolgáltatás dőlt rá Mattre, és indirekt módon megkérdőjeleződött a szerepe a Marvel-univerzumon belül. A napközben ügyvédként, éjszaka önkéntes igazságosztóként tevékenykedő karaktert egészen addig morális iránytűként ábrázolták, akit a többi szuperhős példaképének tekintett, élükön Pókemberrel.

Persze, itt egy bonyolultabb jelenségről van szó, és akkor most már valóban beszéljünk konkrétabban a Bendis-éráról. Bűnbandák és vezéreik mindig is szerepeltek a szuperhősök által legyőzendő ellenségek között, de egy-két „mi lenne, ha” történettől eltekintve az írók mindig azt a következtetést vonatták le az olvasóval, hogy a hétköznapi bűnözés kellemetlen kísérőjelensége a modernkori, főleg nagyvárosi életnek. A szuperhősök viszonylag könnyen elbántak velük, és vérmérsékletüktől függően vették tudomásul, hogy egy idő után megint kiszabadultak vagy megszöktek, így kezdődhetett az egész elölről. De alapvetően úgy álltak hozzá, hogy nem az ő dolguk sem a bírói ítélkezési gyakorlattal foglalkozni, sem pedig a bűnözés társadalmi okainak, beágyazottságának a megszüntetésére megoldást találni.

Az íróknak és karaktereiknek ez az attitűdje megváltozott, ami természetesen összefügg azzal is, hogy ezek a képregények egyre idősebb olvasóknak készülnek. Korábban nem nagyon lehetett elképzelni, hogy egy-egy mainstream képregény írójának annyira egyértelműen kiderüljön a véleménye politikáról, közéletről, társadalmi kérdésekről, mint az utóbbi 10-15 évben. A magam részéről szerencsésnek tartom, hogy Bendis nem tartozik a militánsabb szerzők közé, érzésem szerint napjainkban talán ő érzi a legjobban az egyensúlyt komoly mondanivaló és szórakoztatás között, ami azért mégiscsak a fő vonzereje a Marvel/DC képregényeknek.

Az Alfőnök egy komor, vészjósló hangulatú képregény, amely még éppen csak betekintést enged abba a világba, amelyben Mattnek mindkét – egyre nehezebben különválasztható – identitásában helyt kell állnia, és újból állást kell majd foglalnia. Fenegyerek korábban sem volt mentes a lelkizéstől-agyalástól, a Bendis által kitalált helyzetek újabb próbatételeket jelentenek a számára.

Valójában nehéz is csak erről az egy kötetről írni a kritikát, elvonatkoztatni attól, hogy elkötelezett rajongóként már egy évtizeddel ezelőtt alkalmunk nyílt elolvasni. Az azonban mindenképpen magáért beszél, hogy lelkesedésünk (és ez most nem fejedelmi többes, azt hiszem, minden feketeöves magyar Marvel-kedvelő nevében beszélhetek) cseppet sem csökkent azóta.

Remek a történetvezetés, kiválóak a párbeszédek (és hogy azok nélkül is remekül kommunikál velünk Bendis, a „Nuff Said” hónap miatt bekerült néma epizód tanúskodik), a karakterek plasztikusak, a konfliktusokon érződik, hogy komoly tétekről szólnak. Akciójelenetből ebbe a kötetbe nem sok jutott, szinte csak villanások, de ezek még jobban fokozzák a feszültséget, erősítik a feszességet. Talán, talán kifogásolni lehetne, hogy hosszúra nyúlt ez a lényegében felvezetőnek szánt történet, de Bendis mindvégig fenn tudja tartani az izgalmat, amihez Alex Maleev – igazán nem tipikusan szuperhősös – rajzai is nagyban hozzájárulnak.

Összegzésként tehát annyit mondunk, hogy valódi ínyencfalatnak tartjuk a Bendis-féle Fenegyereket, és mert az ilyen szintű amerikai képregényekből pár éve komoly hiány mutatkozik, nagyon drukkolunk, hogy az egész ciklust megismerhessék a magyar olvasók.

Bayer Antal