Aleksander Zograf óraműpontosan meghatározott és freudiánusan felfejtett emléktöredéket és képeslapokat ír-rajzol/vezet folyamatosan, már sok kötetbe csokrozva. Csordás Dánielt többször díjazták, blogon vezeti önmaga és családja kommentált élettörténetét, reflektálásait a világra olyan színvonalasan, hogy… Koska Zoltán félfiktívnaplót vezet. Oravecz Gergely időben elvontabb, de személyes, több mint száz napos ihlet- és munkanapló-kísérletével egy csapásra elismert alkotó lett. Egyelőre hiányoznak magyar nyelvű képregényes irodalmunkból a hosszabb terjedelmű és a hosszabb időszakot, éveket-évtizedeket felölelő alkotások.

De néhány ilyen művet már megismerhettünk. A nálunk is megjelent önéletrajzi képregények közül a Maus nem igazi önéletközlés. Az igazi főszereplő az író-rajzoló apja, Vladek Spiegelman. Az önéletrajzi forma keret, nem Art személyiségét, sorsát vagy világról alkotott véleményét ismerjük meg, hanem az apjáét – pár hónap alatt meséli el évek történetét fiának. Marjane Satrapi Persepolisa éveket ölel fel, röviden egy perzsa serdülő lány személyes története a történelem viharában. (Ő maga nem tartja memoárnak kötetét, de a kritikusok igen.)

Ezen művek témáját meghatározza a szereplőket körülvevő politikai/vallási rendszer. A Mausban a hitleri diktatúra (és az amerikai lét), a Persepolisban a világibb Pahlavi-éra után Homeini vallási uralma, és a francia jóléti demokrácia. És Zograf mintha állandó utazással próbálná kiheverni az etnikai-vallási hivatkozású délszláv háború sokkját.

Csordás, Oravecz ebből a szempontból a magyarul most bemutatott a svájci Helene Becquelinnek és a francia Boulet-nak rokonai. Napló jellegű, rövidebb képregényeik témáit nem nagy társadalmi változások határozzák meg, nem az egyén az állammal, a különböző rendszerekkel történő szüntelen konfrontációja, hanem a jóléti társadalom kényelemkultúrájának és elvárásainak, gondjainak tükröződése az alkotón és környezetén. Bár utalás szinten van nemzeti vonatkozása, voltaképp a bemutatott jelenségek nem hordoznak nemzeti jelleget. Mindenhol érthetők, általános harmadik világ-problémákból csinálnak viccet vagy faragnak hangulatot, nem országspecifikusak, nem rétegkulturálisak, hanem középosztálybeli fiatalokon keresztül figuráznak ki mindenki által átélt/átélhető jelenségeket.

Míg Boulet általánosabb, és valahol férfiasabb képregényeket alkot (hol bírna el a női szemérem a vonaton történő székelés témájával), Becquelin az anyaság, a kamaszból nővé, asszonnyá változó ember ilyen-olyan változásait dokumentálja.

Mindkét alkotó vicces-komoly, az életjelenségeket hasonlóan ragadják meg. A felszín kacagásra ingerel, de emögött komoly problémák is adódnak. Boulet-nek tényleg ennyi az élete? Megbeszélni a pizzakészítést, a zuhany finomhangolásának technikáját, a különböző zenei ízlésekből fakadó félreértéseket vagy a telefon/üzenetrögzítő használatának problémáit az olvasóval? Költőien előadni a hétköznapok kisprózáját? Nem hiszem.

Becquelin tényleg ekkora sznob? Tényleg számít, hogy az egykori osztálytársak mire jutottak hozzánk képest? Tényleg akkora probléma, hogy gyereket kell nevelni a szombat esti diszkó helyett? Hogy a lét meghatározza a tudat? Ezt se hiszem.

Mindkét alkotó jelenség-karikatúrái felhívják a figyelmet arra, hogy minek kellene igazán fontosnak lenni az életben, és hogy saját életünk mennyire nem eszerint szerveződik. Belekerültünk, itt vagyunk, ez az élet, nyugi van, nem háború, mutassuk meg legalább azt, amit mások is sokszor tapasztalnak, de nem csinálnak róla képregényt. Mindketten írhatnának komoly társadalmi problémákat feszegető műveket, nyilván, műveltek, okosak, de nem ezt teszik.

PS: Keserédes-fanyar utóíz. Hogy Csordás Dániel miért nincs kiadva Franciaországban vagy Svájcban. Hiszen ugyanolyan humoros, mint emezek, témáiban még összetettebb, rajzában ugyanolyan kifejező, mint mondjuk Boulet, szóval-képpel színvonalas művész.

Lénárd László