Interjú Kiss Ferenccel, a Korcsmáros Pál-díj idei nyertesével

2015. április 28. 09:24 - NickelADeón

kissferibiblioval.jpgLénárd László: Gratulálok a Korcsmáros Pál-díj neked ítélése alkalmából! Kiss Ferenc – képregényszerető, azaz képregényíró, képregényes rendezvényszervező, képregénykiadvány-szerkesztő, képregénygyűjtő. Ez rengeteg párhuzamos tevékenység. Kimaradt esetleg valami?

Kiss Ferenc: Képregényszerető – valóban szeretem ezt az „aposztrófot”, ez én vagyok, ez az életem. Ami kimaradt, és a gyűjtéssel összefüggően elsődleges, minden napos tevékenység, az a képregénykutatás, bibliográfiák készítése. Legendás tárgy a „piros bibliográfia”, a gyűjtők Mekkája, két vastag könyv, szinte minden magyar képregény megjelenésének pontos feljegyzésével. A szintét azért mondom, mert mindig előkerülnek új dolgok, legutóbb egy régi Repülés újságban találtam egy képregényt Szamuely Tibor moszkvai útjáról – Korcsmáros Pál mesteri rajzaival.

Van-e olyan tevékenység ezek között, mely számodra valamiért fontosabb a többinél?

Inkább azt mondanám, hogy minden korban megvolt az a tevékenység, ami akkor éppen dominált. Hét éves korom óta gyűjtöm a képregényt, és olyan húsz-huszonegy éves koromban rájöttem, hogy nem tudom, mi az, ami hiányzik a gyűjteményemből. Akkoriban kizárólag Korcsmáros Pál-képregényeket gyűjtöttem. Elkezdtem járni a Széchenyi Könyvtárba és a Központiba, hogy katalogizáljam azokat a folyóiratokat, amikben már találtam képregényeket. Olyan ez, mint a flódni. Ahogy egymásra rakódnak a rétegek, a dió, a mák, a lekvár, tészta, és az egész együtt adja az ízét. Nem lehet különválasztani őket. Mikor melyik kerül előtérbe. Héttől huszonegy éves koromig csak gyűjtő voltam. Aztán a gyűjtő mellé jött egy bibliográfus/kutató rész, majd 1988-ban jelentkeztem a Füles második képregénypályázatára, összejöttem Cs. Horváth Tiborral és elkezdtem képregényeket írni. Azóta az elmúlt huszonhat-huszonhét évben olyan háromszáz képregényt vetettem papírra, ez olyan 60 nagyregény, 40 kisregény és a többi, háromtól tizenöt-húsz kockás szösszenetekig. Általában adaptációk, de van, hogy saját írás alapján készülnek. Oldalszámban ez olyan 3500-4000 oldal. Aztán jött a kilencvenes évek, megismerkedtem Kertész Sanyival, akkor indult egy képregénykutatós rész. Bár néha eltérően ítélünk meg történéseket, de nagyon egy irányban tudunk gondolkozni. Ő felülről rajzol egy nagy térképet, én egy-egy kisebb részt igyekszem behatóbban megismerni, kivesézni.

Később, a Kultiplexben elkezdtünk egy képregénymúzeumos kiadványt megszervezni – régi idők ikonikus alkotóitól: Sebők, Gugi, Szitás, Korcsmáros és a többiek következtek. Fontos csomópont lett a kepregeny.net, a Képregény Kedvelők Klubja – először Zórád Ernő urnájánál tett látogatással – ezen keresztül mutatkozott be az interneten. Most, a tizenegyedik évben a Facebookon van egy nagyon aktív csoport, és a havi klubfoglakozásokra is sokan jönnek. Csinálom a Képregénymúzeumot, párhuzamosan a Színes Képregénymúzeumot, a Kútfő-képregényeket, amely szintén alkotó-központú, a Kiss Magyar Képregénytörténetnél egy nagy anyagon dolgozom, és a bibliográfiai sorozatot is folytatom a Füles testvérlapjaival – ahogy időm engedi a polgári foglalkozásom mellett.

Korcsmáros Pál a képregényalfád- és omegád. Most megkaptad a róla elnevezett díjat. Ő miért különleges neked, és mit éreztél, amikor megtudtad?

Nagyon boldog voltam. Piszkos Fred, a kapitány. Ez az a képregény, ami miatt gyűjtő lettem. Amit itt látsz, meg amit nem látsz, ez a több ezer képregény, ez mind azért van, mert 1966-ban megkaptam keresztanyám vőlegényétől a „piszkosfredet” a Piroska vendéglő egyik asztalánál. Mostanában is gondolkozom, miért szerettem őt annyira? A többiek, Zórád, Sebők is zseniálisak, de Korcsmáros igazán, szívből volt képregényrajzoló, szerette, amit csinált. És a stílusa?! Nagyon vékony jégen sétált a karikatúra és a realizmus között. Azok a képek beleégnek az ember retinájába, ha látja őket. Rejtőnél nagyon szeretem Garisa Zsoltot és a munkáit, méltó folytatója a hagyománynak, sőt, néha meg is haladja azt.

A Korcsmáros Pál-díj elsősorban az előző, azaz a 2014-es év során elért képregényes eredményeket díjazza. Tavaly megjelent a kilencedik.hu kiadásában Az ellopott futár, a forgatókönyvet te írtad Garisa H. Zsolt, a rajzoló mellett Rejtő Jenő, a mester regényéből, és tavaly jelent meg a magyar képregényes szakirodalom egyik legnagyobb munkája, a Füles-bibliográfia, mely az 1957-től 2013-ig megjelent, több, mint 5000 képregényt katalogizálja. Te hoztad össze. Milyen módszertan mentén haladtatok?

Ezt a díjat elsősorban nem én kapom, hanem a Képregény Kedvelők Klubja, mert számtalan ember közreműködött két-három éven keresztül, míg gatyába és borítóba ráztuk az egészet. Valaki begépeli, a sztripeknek címet ad, kitalálja, milyen számelcsúszás volt a képszámozásban, részszámozásban, Füles-lapszám számozásban. Ez az összes munkaművelet egyetlen ember hatalmas munkája volt, Szakács György barátomé. Aztán meg kell találni, akik a képeket feljavítják, eldönteni, milyen adatok kerüljenek bele, beazonosítani a külföldi képregényeket. Beazonosítani az eredeti címeket! Honnan szedte Cs. Horváth a Spartacus alapanyagát? Tűz az olajmezőn – egy hónapig nyaltam a köteteket, míg megtaláltam az alapelbeszélést. És azt kitalálni, hogyan tudsz eladni egy bibliográfiát úgy, hogy az valahogy kinézzen, mert igazándiból arról szól az egész, hogy meg kell csinálni valamit, ami unalmas. És akkor beteszel címlapokat, minden évfolyam elején egy első számmal, látszik, hogyan fejlődött a Füles, csíkokat, egy-egy oldalon mindig más rajzolóktól, és elkezd kinézni valahogy.

Megéri ez az óriási munka? Elsősorban magadnak szerettél volna „törleszteni” vagy nagyobb közönségnek szántad a műved? Milyen volt a fogadtatása?

Nézd, az általam írt 300 képregényre senki sem fog emlékezni pár év múlva. De erre a bibliográfiára...? Ha bárki is belekezd a jövőben, ezt kell megugrania. A fogadtatása nagyon szűk szakmai vagy gyűjtői körön kívül semmilyen nem volt. Elsősorban nagyobb közönségnek szántam a munkát, az Országos Széchenyi Könyvtárban ezért elérhető lesz digitálisan is valamikor a közeljövőben.

Hogyan értékeled az elmúlt éveket képregényes szempontból? Esetleg nagyobb időtávot?

1957-ben születtem. Ahogy mondtam, hét éves koromban elkezdtem foglalkozni a képregénnyel. Nagyon sok mindent láttam. Valami megjelenik, felfut, kiteljesedik vagy nem, aztán megszűnik, ha elfogy a lelkesedés. Eddig mindennel így volt. 2012-2013-at éreztem személyesen a legerősebb évnek, ekkor indult el több sorozatom. Most azt látom, hogy az adaptációs képregényre nincs igény. Hogy nem ezt tartják legtöbben az igazi képregénynek. De én azért szeretem az adaptációs képregényeket. Cukros vagyok, és tudom, hogy nem lenne szabad édességet ennem, de attól még szerethetem a süteményeket. Ez van! Úgy gondolom, hogy az igazi új irány az MKA lett volna, az MKSZ képregényei, most az 5Panels, a pályázatok, többiek. Mindig jönnek újak... Nekem a forgatókönyvírástól elment az összes kedvem. Az adaptációs képregények ideje leáldozott. Nem kell az olvasóknak, nem kell a szerkesztőségeknek. A tehetségesebb rajzolók nem foglalkoznak a műfajjal, mert nem kifizetődő. Egy-két szerzői „majdmegmutatomén” képregény után otthagyják az egészet. Amatőr ködlovagok próbálkoznak, aztán ők is beleunnak az egészbe. Hiába, no! Hazánkban a képregény régen csak egy szűk réteget érdekelt, ma meg már ennyit se. Mindenesetre részemről sok sikert és kitartást kívánok a ma képregényalkotóinak! Szükségük lesz rá…

Mit látsz a jövőben?

Szerintem két szék közé ültünk. A régi, irodalmi adaptációs képregény már nem kell, mert unalmas és avítt. Az új, comics-szerű képregények pedig azért nem kellenek, mert az emberek nem lettek megtanítva a képregények olvasására. Ugyanis a képregény sztorija abban a keskeny mezsgyében (no meg az agyunkban) történik, mely a képkockákat elválasztja egymástól. És ez némi szellemi munkát kíván a befogadótól. Régebben írtam, de ma is aktuális: „Pesszimista vagyok a magyar képregény sorsát illetően. Mindig is az voltam. Az 1895-ös amerikai debütálás után hatvan évvel honosodott meg nálunk a szóbuborékos képregény, és száz évvel később próbálja egy maroknyi ember megmutatni a nagyközönségnek, milyen is az a jó, igazi képregény. az értelmiséget nem igazán érdekli ez a műfaj, a valóságshow-kon szocializálódott néptömegeket mégúgy se. Pesszimista vagyok, de olyan pesszimista, aki az összes józan érv és tény mellett reménykedik kedvenc műfaja életrevalóságában.”

Ha eszméletlenül sok pénzem lenne, kiadnék egy képregényújságot (szöveg nélkül) az óvodásoknak, két ismeretterjesztőt/kalandosat az általános iskolásoknak hat-tíz és tizenegy-tizennégy éves korúaknak, egy magyar/külföldi szuperhősöset a kamaszoknak és egy komolyabb képregényantológiát a felnőtteknek, válogatva a legjobb európai és amerikai képregényekből.

Köszönöm az interjút!

Lénárd László

(Illusztrációnak Verebics János fényképét használtuk fel.)

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

http://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr287404874

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Bimbula2000 2015.04.28. 16:06:39

Ne csüggedj,én Veled vagyok és igenis az irodalmi adaptációknak van jövője ebben a rohanó világban...vagy egyedül vagyunk ezzel?