Marvel + Fenegyerek 2015 - kritika

marvelplusz201504fenegyerek.jpgMenetrend szerint befutott pár nappal a börze előtt az idei Fenegyerek képregény. Továbbra is a Marvel + különszámaként, hiszen a könyvpiaci helyzet lényegében változatlan, a kiadó okosan döntött az újságos terjesztés fenntartása mellett. Bár az új füzet mindössze három epizódot tartalmaz, megmaradt a gerinces kivitelezés, ami mindenképpen dicséretes, felkerülhet a polcra az első két rész mellé, csak persze meg kell támasztani valamivel, például egyéb képregénykötetekkel.

Az (utólagosan) „Az évszázad pere” címmel felruházott sztori egyszerre kitérő Brian Michael Bendis Fenegyerek-folyamában és logikus továbbgördítése a szuperhős-identitás és igazságszolgáltatás kérdéseit boncolgató elgondolkodtatásnak. A 72 oldalas füzetben Fenegyereket alig látjuk (bár sokat emlegetik), a főszereplő alteregója, Matt Murdock, aki ezúttal különösen elemében van, hiszen pontosan azt csinálja, amit a tévésorozatok, filmek és képregények ügyvédei szoktak: bírósági tárgyaláson védelmezi ügyfelét, aki történetesen egy másik szuperhős.

Míg a kezdeti szuperhősök a különleges képességeiket leszámítva gyakorlatilag csereszabatosak voltak, az 1960-as évek legfőbb hozadéka ezeknek a karaktereknek a megkülönböztethetősége, amit aztán az 1980-as évek közepétől a műfajnak olyan klasszikusai hegyeztek ki a végletekig, mint a Watchmen vagy Frank Miller Batman-történetei. Ezekből kiderült, hogy nem csak két hétköznapi ember éli meg különbözőképpen ugyanazt a helyzetet és hoz akár gyökeresen más döntést, hanem ugyanez áll az átlagon felüli erővel vagy hatalommal rendelkező egyénekre is. Ennek a demonstrálására ezúttal szegény Fehér Tigris kerül párhuzamba Fenegyerekkel.

Bendis egy interjúban elmondta, mennyit dolgozott a tárgyalótermi jelenetek hitelességén, milyen sok dokumentumot, peranyagot nézett át előzetesen. Mindezek ellenére úgy érzem, a dramaturgia szükségletei győzedelmeskedtek a valószínűség felett, szerintem a vendégszereplő szuperhősök obligát felvonultatása helyett egy igazi sztárügyvéd a közvetett bizonyítékok szétcincálásának a célravezetőbb taktikáját erőltette volna.

Bármennyire is felháborodunk azon, hogy Fehér Tigrist igaztalanul vádolták meg, valahogy nem sikerül eléggé aggódnunk miatta. Hector Ayala sosem volt A-kategóriás szuperhős, és már az első történeteiben is előtérbe kerültek magánéletbeli problémái, de mostanra oly mértékben szétesett figura hatását kelti, hogy szinte már szánni is alig tudjuk. Mindvégig az az érzésünk erősödik, hogy a per nem róla szól, hanem Fenegyerekről. Nem azért drukkolunk, hogy igazságot szolgáltassanak Fehér Tigrisnek, hanem azért, hogy Matt Murdock megnyerje a pert.

Bírósági tárgyalást dinamikusan ábrázolni képregényben nem könnyű feladat, hiszen erősen szövegcentrikus élethelyzetről van szó. Hosszú drámai monológok és pergő pengeváltások, jól ismerjük ezeket nem egy televíziós sorozatból. Csakhogy a filmes eszköztár sokkal alkalmasabb ennek a hatásos reprezentálására, mint a képregényé. Valljuk be, néha kicsit unalmasak ezek a részek, bármennyire is központi fontossággal bírnak a történet szempontjából.

Az előző két ciklussal (Alfőnök, Kinn) alaposan elkényeztetett minket Bendis, és amikor azt mondom, hogy ez a történet kevésbé erős, fontos aláhúzni, hogy magasra volt téve a léc. És lesznek még jobbak is a folytatásban. Az összhatást rontja az is, hogy ezúttal Alex Maleev csak a címlapot készítette, és bár helyettesei tisztességes iparosmunkát végeztek, azt a különleges hangulatot nem tudták reprodukálni, amelyet már megszoktunk. Persze így is az év egyik legjobb szuperhősös képregénye, tessék bezsákolni.

Bayer Antal