Mindig is meglepett, hogy éppen egy meglehetősen introvertált, félénk, gátlásoktól sem mentes fiatalember tárulkozik ki a legmerészebben a hazai képregényalkotók közül. Koska Zoltán ezúttal sem okoz csalódást, legfeljebb újabb meglepetést. Két évvel a kezdő rajzoló serdülőkorának krónikáját végigkísérő Firka Comics lezárása után tért vissza az önéletrajzi témához, és az egyszerűen Új képregények címet viselő gyűjteményt úgy tudnám legtalálóbban jellemezni, hogy „Magyarország legjámborabb képregényrajzolójának dühterápiája”.

Koska Zoli, a képregényfigura szinte mit sem változott, mióta utoljára láttuk, alkotója, Koska Zoltán azonban fölöttébb termékeny éveket tud maga után, és az ösztönös tehetségből a képregényes narráció eszköztárának tapasztalt alkalmazója vált belőle. Miközben nem egy rajzolónk megfontoltabbra vette a tempót, ritkábbra fogta a megjelenéseket, arra bizton lehetett számítani, hogy Zolinak minden évben lesz két-három kiadványa. Csak úgy potyogtak egymás után: Killer kaller (Pádár Ádámmal), Szekerce és Szemerce az EpicLine-ban (Tálosi Andrással), A halál és az iránytű Borges nyomán, majd még saját magához képest is durván begyorsulva a Titkos Társaság öt fejezete. Egyikre sem mondhatni, hogy remekmű, de mindegyiken érződik a növekvő magabiztosság, az egyre jobb ütemérzék, a kísérletezés korlátlan öröme.

Kijut az örömből nekünk is, mert ha a rajzolt Koskazoli bölcsebb lett is, a spontaneitását, az ismerős kiszámíthatatlanságát megőrizte. Alkotója azonban nagyot lépett előre, hiszen míg a Firka Comicsok többnyire teljesen önálló, egymásra csak ritkán utaló történetekből álltak, az Új képregények epizódjai tudatos dramaturgiával követik egymást. A szerző/főszereplő hosszasan sorolja, mi minden akasztja ki a magán- és közéletben, és nem fukarkodik a(z enyhén öncenzúrázott) szitokszavakkal sem. (Néha ugyan annyira elragadja a lendület, hogy elfelejti kihúzni az a-kat az f-ek és sz-ek közül.)

Az egészben az a legjobb, hogy olyan természetes és magától értetődő az egész. Nyilván nem Zoli az első a világtörténelemben, de még a képregény történetében sem, aki szembesülését fiatalabb önmagával egy inverz szituációban meséli el, aki szívesen visszautazna az időben, és idősebb önmagát szembesítené a mindentől megrettenő ifjonccal. Nincs talán egyetlen teljesen eredeti ötlet vagy poén az egész füzetben, és mégis mindegyiknek annyira egyedi az előadásmódja, hogy eszünkbe se jut sorolni a referenciákat.

Nekem egyedül a füzet közepén található szöveg nélküli „számítógépes” álomjelenet lóg ki a sorból, attól tartok, ennek a megértéséhez hiányzik valami információ a számára. Minden más azonban nem egyszerűen jó, hanem kifejezetten emlékezetes, márpedig ez igazán ritkaságnak számít.

Idei egyik kedvenc hazai gyártású olvasmányom lett az Új képregények, amely kis időre azt is el tudja felejtetni velem, hogy mennyire sajnálatosan kevés az ilyen önreflektív képregény Magyarországon. Persze ne legyünk elégedetlenek, hisz tíz évvel ezelőtt még ennyi sem volt. És fogadni mernék, hogy Zoltántól sem ez volt az utolsó, elvégre már ennek a füzetnek a csattanójából is kiderül, hogy bennragadt még néhány feldolgozandó, feldolgozható indulat.

Bayer Antal