Világvégi mesék antológia - kritika

2017. január 07. 23:04 - Bayer Antal

vilagvegimesek.jpgKülönböző okokból kifolyólag sokáig úgy nézett ki, hogy 2016 mai magyar képregényantológia nélkül fog lezáródni, ám az év végén színre lépett egy új kiadó (Kaméleon Komix), és pont egy ilyennel lepett meg minket. Szűcs Gyula, a Café Postnuclear képregény írója, ezúttal kiadóvezetőként és szerkesztőként mutatkozik be, továbbra is azzal a szándékkal, hogy jellegzetesen amerikai zsánereket hangoljon át magyar környezetre.

Az ötlet nem teljesen új, hiszen éppen ez volt a(z immár néhainak tekinthető) Random virtuális képregénymagazin koncepciója, még 2010-ben. Ez a nagy svunggal indult vállalkozás néhány szám után sajnálatos módon elhalt, de az alkotók közül páran nem adták fel, és továbbgondolt vagy újabb művekkel jelentkeztek. Ráadásul néhányan nyomtatásban is.

A Világvégi mesék első képregényének az írója éppen a Random ötletadója és alapító főszerkesztője, a rejtélyes Chavez (akiről egy Panel-cikk kapcsán szűkebb körben már kiderült, hogy a polgári neve Wajzer Csaba – ezt itt most teljesen fel is vállalja), rajzolója pedig a Gombalovas néven dolgozó Békefi-ikrek közül Ákos és/vagy Tamás (az viszont nincs tisztázva a füzetben, hogy mindketten dolgoztak-e rajta, és milyen munkamegosztásban.)

A Paneldzsungel kiindulópontja hasonló a Café Postnuclearéhoz: a csernobili katasztrófa (pontosabban annak egy nem sokkal későbbi megismétlődése). A sci-fi/horror mixtúra rajongói közül minden bizonnyal sokan kedvüket fogják lelni a történetben. Ki van találva, fel van vezetve, a környezet és a főbb szereplők be vannak mutatva, a sztori meg van bonyolítva, be van fejezve, és mindehhez egy korrekt, jól áttekinthető, jól olvasható rajz párosul. Fő ereje a durva, sokkoló látványosság, amiben nincs hiány. Ugyanakkor a terjedelem – 40 oldal az 56 oldalas füzetből – érzésem szerint aránytalanul hosszú, hiszen azt nem lehet mondani, hogy tobzódnánk a fordulatokban. Egy tömörebb, feszesebb dramaturgia nagyobbat ütött volna. Mi több, a sztori lezárásával annak az esélye is elveszni látszik, hogy a részletes bemutatás egy sor további történetet vezessen fel.

Bevallom, kicsit csalódásként éltem meg, amikor a második-harmadik oldalon rájöttem, hogy én ezt évekkel ezelőtt már olvastam – talán nem ártott volna előzetesen megosztani azt az információt, hogy korábban elérhető volt elektronikus formátumban a Kepregeny.Net (ma már Kilencedik.hu) portálon. Ez a kritikaírás tekintetében azért kavar be egy kicsit, mert emlékeztem, mi a vége, és most már nem tudom felidézni, hogy ez annak idején mennyire volt előre sejthető. De azt hiszem, inkább igen, mint nem.

Szeretném világossá tenni, hogy a műfajában ez egy teljesen vállalható képregény, beleillik abba a vonalba, amit Amerikában a Creepy és az Eerie vezetett be, hasonlókat láthattunk a franciából amerikaivá vált Heavy Metalban, valamint a brit 2000 A. D.-ben is. Igaz, ezek között gyakran előfordult egy ironikus hangvétel, aminek itt nem találtam nyomát.

De én sosem voltam igazán nagy barátja ezeknek a (maguk nemében kiváló) magazinoknak. Amióta befejeztem a Paneldzsungelt, azon gondolkodom, hogy miért tudom akkor a mai napig élvezni, de legalábbis értékelni az olyan underground képregényeket, mint amelyeket a Slow Death és a Star*Reach közölt az 1970-es évek elején, vagyis az EC horror magazinok fénykorával párhuzamosan. A magyarázat minden bizonnyal abban rejlik, hogy az említett alternatív képregények alapvetően figyelmeztetések, társadalomkritikák, katartikus hatást igyekeznek gyakorolni az olvasóra, míg az „egyszerű” horror történetek csupán általános látens szorongásunkat csatornázzák be egy konkrét borzalomba. Amire én személy szerint nem tartok igényt.

A második képregény (Speed Limit 50) mindössze két oldal, Lakatos István morbidabbik énje tombolja ki magát benne, ez kerek is így. Fekete villámtréfa, profi munka, szerencsére felejthető, nem lesznek miatta álmatlan éjszakáim.

A harmadikat (Felperzselt só) nehéz önmagában értelmezni, hiszen a Saltlands társasjátékhoz kapcsolódik, a hét oldal csak egy hangulatot tud felvázolni. Őszintén szólva – mivel nem ismerem a játékot – ennyi alapján nem tudom eldönteni, hogy mennyire vagyok kíváncsi egy hosszabb történetre, ami ebben a világban játszódik. Annyi biztos, hogy komoly munka fekszik a rajzi stílus kidolgozásában, de Lossonczy Bazsó blogján izgalmasabb illusztrációkat és képregénykezdeményeket láttam. Várakozó állásponton vagyok.

Összegezve a Világvégi mesék magában hordozza az első kiadványok nem egy gyermekbetegségét, de reméljük, ezeken hamar túllendül a kiadó, és sok-sok finom meglepetéssel szolgál hamarosan.

Bayer Antal

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

http://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr7712108233

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.