Tavaly, a Gulag Emlékév apropójából jelent meg a Rabtársak a gulagon című képregény Dávid Ádám, író és Németh Gyula, rajzoló közös munkájaként, a Gulag Emlékbizottság megrendelésében és a Frank Digital közreműködésével. A 100.000 példányt iskolások közt osztották szét, az interneten azonban bárki megtekintheti - az interjúból pedig nem csak ez, hanem sok más érdekesség is kiderül.

Ki és mi alapján kért fel titeket a munkára? Mennyi idő volt a forgatókönyvre/rajzokra?

N.Gy.: Az egyik ügynökség kért fel minket a munkára, már több projekten dolgoztam velük korábban. Nagyon feszített volt a tempó, egy hónap volt a történet megírására és egy a megrajzolásra, színezéssel, szövegbeírással együtt. Nagyon komoly kihívás volt, de a végeredménnyel nagyjából elégedett vagyok.

D. Á.: Amikor Gyula szólt erről a munkáról, többen is próbáltak lebeszélni róla, mondván, hogy mission impossible két Gulag-túlélőről 28 oldalban hitelesen mesélni kamaszoknak. Ilyenkor szoktam megmakacsolni magam, és csak azért is megírtam a scriptet, amiben nagy segítségemre volt Bene Bálint barátom. Az ő javaslata volt, hogy Olofsson Placid és Menczer Gusztáv sorsát egy harmadik sorstársuk szemszögéből meséljem el, aki a szökés gondolatával viaskodik, és visszagondol két segítőjére. Ezzel a dramaturgiai fogással könnyedén át lehetett hidalni földrajzi és időbeli távolságokat.

Hogyan zajlott a közös munka? Ismertétek egymást korábban?

N.Gy.: Igen, már több alkalommal dolgoztunk együtt. Nemrég egy másik képregényen is, ami még nem jelent meg. Így amikor az ügynökség megkérdezett, hogy lenne e ötletem az íróra, rögtön az Ádámot javasoltam. Nagyon simán együtt tudunk dolgozni, Ádám szerencsére nyitott az éjféli Skype-megbeszélésekre.

D. Á.: Az volt a mázlink, hogy mindketten éjszakai baglyok vagyunk, és ez már az előző közös képregényünknél is átsegített minket a nehézségeken. Amikor már mindenki elcsendesedett körülöttünk, ránéztem Gyula Dropbox-fiókjára, és indulhatott az esti műszak…

Mennyire szóltak bele a munkátokba? Kivel álltatok kapcsolatban?

N.Gy.: Kollár Dániellel, az ügynökség egyik koordinátorával álltunk kapcsolatban főleg. A rajzokba kicsit sem szóltak bele, minden tetszett nekik szerencsére. Hozzátenném, javításokra is csak nagyon szűkösen lett volna idő

D. Á.: A szövegbe értelemszerűen jobban beleszóltak, hiszen nagyon sok szempontnak kellett megfelelnie az ismeretterjesztés módjától a középiskolás célközönség megszólításáig, és az érintettekkel is jóvá kellett hagyatni az anyagot, de épp időben összeállt az egész.

Ádám, mit gondolsz a képregény ismeretterjesztő funkciójáról? Szerinted fontos, hogy szülessenek ilyen képregények – a médium szempontjából, illetve oktatási szempontból?

D. Á.: Nyugaton már nagy hagyománya van a non-fiction vagy ismeretetterjesztő elemeket is tartalmazó képregényeknek. A kedvencem Scott McCloudtól A képregény felfedezése és A képregény mestersége, amelyek képregény formájában tárják fel ennek a művészeti ágnak a mesterfogásait. A Rabtársak írása során is haszonnal forgattam mindkét könyvet. A másik nagy kedvencem Marjane Satrapi – a Persepolisból azt igyekeztem ellesni, hogyan lehet egy-egy rövid anekdotában megragadni egy kor visszásságait és mélységeit. Mélyen hiszek az infotainment, vagyis a szórakoztatva nevelés erejében. A Millennium expressz című történelmi kalandregény-trilógiámban (a második és harmadik részhez épp Gyula készítette a borítókat) szintén sokat játszom azzal, hogy a kor hírességeit – Ady Endrétől Harry Houdiniiig – beemelem a fikció terébe, és így próbálom közelebb hozni az 1896-os esztendőt a mai kamaszokhoz.

Mivel foglalkoztok, min dolgoztok most?

N.Gy.: Nemrég fejeztem be a legújabb NBA kártya szettet a Panini America-nak, ez is képregényes stílusú rajzokból állt. Folyamatosan vannak storyboardos és egyéb illusztrációs munkáim, borító tervezés, könyvillusztráció, animációs tevezés, és nagyon sok időt töltök a Doktor Moreau szigetével, ami a saját projektem.

D. Á.: Most értem a Millennium-trilógia végére. A tudósító című harmadik kötet a Könyhéten jelenik majd meg. Nemrég elnyertem az Örkény István drámaírói ösztöndíjat is, úgyhogy idén a regények alapján drámaváltozatot is kell készítenem a Millenniumból, amit már szintén elkezdtem. Szóval egy ideig még a 19. század végén fogok időzni, de közben azért írok gyerekverseket is, és több félkész kéziratom várja, hogy végre befejezzem őket.

Mit szóltatok a jelöléshez? Meglepett titeket? Mit jelent a jelölés annak tükrében, hogy bár ez egy képregény alapvetően mégsem a médium áll a középpontban és nem is szakmai-rajongói közönségnek készült?

N.Gy.: Mivel az első megjelent képregényem, így nyilván jól esett, hogy rögtön jelölték. A téma nem a legcsalogatóbb a rajongók számára, de ennek ellenére sajnálom, hogy nem lehetett hozzájutni boltokban, mert a visszajelzések alapján szerintem sokaknak tetszett volna.

D. Á.:  Nagyon megtisztelő a jelölés, főleg ilyen erős mezőnyben. Kíváncsian várjuk a végeredményt! Az én is sajnálom, hogy nem került kereskedelmi forgalomba, de a százezres példányszám azért elég ritka a mostani kiadói gyakorlatban, és bízom benne, hogy a diákok többsége, akik a kezükbe kapták a Rabtársakat, nem hajították egyből a kukába, hanem felrakták a polcukra, és sikerült felkeltenünk az érdeklődésüket a történelem egyik legsötétebb fejezete iránt. Egyébként a teljes képregény elérhető a Beszédes múlt honlapján.

Mi volt a legnehezebb a projekt során? Mi volt a legélvezetesebb?

N.Gy.: Nem sok képregényt rajzoltam eddig, főleg nem 28 oldalt egy hónap alatt. Közben egy mesekönyvön is dolgoztam, úgyhogy az egyik legsűrűbb hónapom volt az elmúlt években. Nagyon élveztem az egész folyamatot, meggyötört arcokat és rongyos ruhákat – perverz módon – nagyon szeretek rajzolni.

D. Á.: A hangütést volt a legnehezebb megtalálni, és a hihetetlenül gazdag anyagot 28 oldalba beleszuszakolni. A legnagyobb élmény pedig az volt, ahogy a témában elmélyedve fokozatosan összeálltak a motívumok, és úgy érzem, sikerült egy kompakt történetbe ágyazva, több idősíkon, mégis követhető formában elmesélni ennek a két különleges embernek a történetét.

 Ádám, mesélnél arról, hogyan készítetted el a forgatókönyvet és mi alapján írtad a sztorit? Készítettél korában is képregényt vagy ez volt az első? Milyen élmény volt?

D. Á.: Az ügynökségtől kaptam egy kivonatolt, 15–20 oldalas háttéranyagot, de egyből rájöttem, hogy ez kevés lesz, muszáj mélyebbre ásnom. Persze nagyon hasznos volt az anyag, és rengeteg motívumot merítettem belőle, de elolvastam Placid atya és Menczer Gusztáv emlékiratait is. Ahogy a harmadik szereplő behozásával összeállt az alapkoncepció, már csak azt kellett eldönteni, hogy melyik anekdotákat válasszam ki az elképesztőbbnél elképesztőbb sztorikból, és ezeket fűztem föl logikus rendben, végül jöhetett a dialógusok és az egyes panelek kidolgozása. Vizuális típus vagyok, ezért elég részletesen leírtam azt is, mit látnék szívesen az egyes oldalpárokon, és mulatságos volt megtapasztalni, hogy Gyula mindig alakított rajta egy picit – és persze mindig neki lett igaza… Egyébként korábban vele készítettem a már emlegetett, megjelenés előtt álló képregényt, amely szintén a Millennium expressz univerzumában játszódik, és egy nagyobb képregényes projekt része. Azelőtt pedig néhány striphez írtam szöveget az Író Cimborák blogjára, amelyet én alapítottam még öt éve, és a kortárs magyar gyerekirodalom fórumává nőtte ki magát

Gyula, milyen képregényes terveid vannak? Mesélsz róluk kicsit?

N.Gy.: Sok van, majd meglátjuk mi valósul meg belőlük a következő években. Nyáron szerenék készen lenni a Doktor Moreau szigetével, ami bár illusztrált regény lesz, de lesznek azért benne képregényes oldalak is. Idén egy magyar kiadóval fogok egy könyvön dolgozni, amiben diktátorok életét dolgozzuk fel képregényben és prózában. Ha lesz időm, és sikerül elintéznem akkor szeretném adaptálni John W. Cambell 1938-as "Who Goes There?" című novelláját, ami alapján "A dolog" című film is készült . 

Komornik Eszter