Laudációk Csepella Olivér és Felvidéki Miklós Alfabéta-díjához

2018. május 15. 11:39 - eszterszep

A 2018-as Alfabéta-díjat kép-regény kategóriában kapja a Nyugat + Zombik, Csepella Olivér képregénye (Corvina, 2017).

A képregényt Beck András művészetkritikus (MOME) méltatja.

A húszéves Karinthy Frigyes ifjonti és fellengzős gondolatából indulok ki, aki azt írta fel jegyzetfüzetébe, hogy „ha az Ember Tragédiá-jából nem maradt volna fent más, mint az a papírlap, amire Madách feljegyezte a dráma ötletét – ha soha meg nem írja, csak a tervet, a dráma meséjét, néhány szóban, ez a terv, ez a vázlat elég lett volna hozzá, hogy nevét fenntartsa, s úgy emlegessék őt, mint a legnagyobb költők egyikét.” Ennek mintájára kockáztatom meg azt a jóval szerényebb kijelentést, hogy, ha Csepella Olivér a Nyugat + Zombiknak csupán az első fejezetét írja meg, műve akkor is mérföldkőnek számítana a magyar képregény történetében.

Mi tehát az átütő ebben az alapötletben, és mi az, amit átütött? Karinthy gondolatát szem előtt tartva, érdemes megállnunk magánál a címnél. Nem olyan hatást tesz ez, mint egy nagy asszociációs holdudvarral rendelkező ötlet gyorsírásszerű lejegyzése, rögzítése? Nyugat + Zombik. Ez az pluszjellel összekapcsolt két szó nemcsak ötletnek, de címnek is telitalálat. Gondoljuk csak meg, mennyire más lenne egy leíróbb, értelmezőbb cím e helyett a recept-szerű formula helyett! Mondjuk a „Zombiölő nyugatosok”, „Vérfürdő a New York kávéházban” vagy - Szép Eszter interjú címnek jól működő leleményét kölcsönvéve - „Élőhalottak a hallhatatlanok ellen”.

A Nyugat + Zombik, csak így magában, odavetve, egyszerre elnagyolt és lényegre törően pontos. Az egymás mellé rendelés, az összekapcsolás és az összeadás együttes ökonómiájával  hozza össze a nyugati kultúrkört és a Nyugat folyóirat körét a vérszomjas élőhalottakkal és a poraiból föltámadt ősmagyar varázserővel. Az irodalom magaskultúráját a zombi-horror populáris képzetkörével. És ezek, mintegy varázsütésre, kölcsönösen úgy hatnak egymásra, mint egy jó adag élénkítő injekció. Az írók is, a zombik is erőre kapnak ettől a plusztól. Csepella Olivér címmé párolt ötletének laza gesztusával két kulturális színtér, két kulturális tábor találkozási terepévé teszi a képregény médiumát, és ugyanezzel a mozdulattal ki is tágítja a terét.

Művének elején ugyanilyen nagyvonalúan, de már a médium sajátos lehetőségeit kiaknázva rántja össze az időt és a teret, amikor a felvezető pogány szeánsz utolsó képkockáját - melyen az óriási, göcsörtös, forgószélszerű csodafát látjuk - ezzel a szöveggel látja el: AZ ERZSÉBET KÖRÚT ÉS A BARCSAY UTCA SARKA 1000 ÉVVEL EZELŐTT. Erre következik aztán a New York Kávéház épületének címoldala. Mindez világossá teszi, hogy a címbeli pluszjel a képregény, mint médium eszköztárának és hatásmechanizmusának védjegye is itt, az a plusz, amit így csak a képregény médiuma tud nyújtani, a képek és szövegek tagolt egymás mellé helyezésében rejlő kreatív potenciál piktogramja.

Ahhoz azonban, hogy a műnek ez a plasztikusan demonstrált alapötlete valóban átütő lehessen, olyan látványosan indítsa be az olvasók képzeletét, ahogy azt a Nyugat + Zombik tette, melyből sokáig csupán néhány képkocka vált ismertté, nagyban hozzájárult még valami: a mű vizuális világa, a rajzolt karakterek dinamikussága, az alakteremtés és az alaphelyzet humoros invenciója. Ezek az újjászületett íróalakok ugyanakkor annyira a régi, jól ismert énjükhöz is kötődnek, hogy az egész mű skicce egy gigantikus kulturális vérátömlesztés álmát ébreszti fel abban is, aki csak néhány képkockáját látta.

Ennek köszönhető, hogy a Nyugat + Zombiknak egyik napról a másikra kultusza lett, és egyetlen lendülettel túllépett a képregény színterének kis körein. Ez a tény korántsem külsődleges adat, a műről leválasztható adalék, hanem mifelénk páratlan tett. Csepella Olivér művének ígéretével áttörte a falat, átlépte azt a képzeletbeli, de nagyon is létező és eleven határt, ami a képregénykultúrát még mindig markánsan elválasztja a kultúra egészének regiszterétől.

Mindehhez azt teszem hozzá, hogy Csepella Olviér végül megírta és befejezte a Nyugat + Zombikat. A magyar képregény történetében megszületett az első könyvnek látszó tárgy, egy 260 oldalas vaskos mű, szemrevaló graphic novel, rajzolt regény. Gondolhat ki-ki bármit a kész műről, az előzőleg mondottak fényében olyan fegyvertény ez, ami bőven elég az Alfabéta-díjhoz.

csepella_alfabeta.jpg

A 2018-as Alfabéta-díjat kép-novella kategóriában kapja a Noname, Felvidéki Miklós képregénye (szifonline.hu, 2017).

A képregényt Szép Eszter, a Magyar Képregény Szövetség Ügyvivője méltatja.

Az idei Alfabéta-díjjal kitüntetett képregény főszereplője, a névtelen róka világok között egyensúlyozó karaktere végigkísérte Felvidéki Miklós képregényes karrierjét -- azaz a fél életét, hiszen már annak a képregénynek is ez a figura a főszereplője, amellyel Miklós tizenhét évesen harmadik lett a Luzerni Fumetto Nemzetközi Képregényfesztiválon (Pinkhell, 2007, 3. szám, 31-34.). Miklós stílusa sokat változott az első publikált Noname-képregények óta, finomodott a vonalvezetés, radikálisan átalakult a színkezelés. A róka azonban ugyanazzal a tapintatos kíváncsisággal ingázik valós és képzelt, evilági és túlvilági, múlt és jövő között, amivel Miklós több, mint tíz évvel ezelőtt kutakodni küldte.

A Noname-képregényekben egy-egy banálisnak tűnő részlet indítja a történetet, például egy vidéki ház kitakarítása, egy utazási prospektus lapozgatása, vagy, a most díjazott képregényben az ablakon beszűrődő zaj. Történet alatt pedig természetesen nem akciódús eseménysort értek, hiszen a sorozat elemei pár oldalas képregények, hanem érzékeny kérdésfelvetéseket és asszociációkat, amelyek a nekik szentelt figyelemnek köszönhetően a változás és a frappáns csattanó lehetőségét hordozzák.

A 2017-ben a Szépirodalmi Figyelő folyóirat online felületén, a Szifonline.hu-n megjelent Noname-képregény színekben és -- bár nem tartalmaz szöveget, és a kísérőzene sem jár hozzá -- zenében adja vissza az álom és ébrenlét között lebegő világot. Az ablakán beszűrődő ismeretlen zenére (amiről később kiderül, hogy énekhang) zsigerileg reagáló, megbabonázott róka azonnal veszi párnáját és felpattan ágyából. A képregény magenta-árnyalatokra és zöldekre épülő színvilága sejtelmes és egzotikus, csábító és fenyegető, akárcsak az ismeretlen ének. Az alvajáró róka céltudatosan, de csukott szemmel vág át a magára hagyott strandon, ússza át a tengert, vándorol panelról panelra. Az eltökélt haladás és a vakság közötti ellentmondás, továbbá az, hogy csak a harmadik oldal utolsó paneljában tudjuk meg, hogy a bolyongás oka az ormokon ülő szirén hívogató dala, feszültségben tartják az olvasót, és erős dramaturgiai ívet teremtenek a mindössze négy oldalas történetben. 

Az utolsó oldalon aztán kiderül, hogy a szirén varázserejú éneke több lényt vándorlásra bírt, és nem a róka az egyetlen, aki álmát és nyugalmát a szirén szigetén találja meg. A történet végén azonban nem hallgat el a szirén, dala továbbra is betölti a teret, és immár az olvasót hívja, hogy hagyja magát megbabonázni és keljen útra: járja be ő is, járja be újra azt a képregényes utat, amelyen a róka végigment. Ezen a ponton fontos visszakanyarodnunk az első oldal hangjegyeihez, és felismernünk: a hangjegyek fekete körei és a névtelen róka megbabonázott, egyetlen kimerevített pillanatra tágra nyílt szemének hasonlósága nem véletlen. A szirénénekben, az útban, és magában a képregényben önmagunkat fedezhetjük fel.

Gratulálok Felvidéki Miklósnak az Alfabéta-díjhoz, és remélem, újra rendszeresen olvashatunk tőle Noname-képregényeket.

felvideki_alfabeta.jpg

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr8013945122

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.