A lengyel képregényes közösség és a „gender comic”

2011. július 18. 18:15 - Bayer Antal

Idén áprilisban egy képregénykonferencián előadás formájában hangzott el az alábbi, roppant izgalmas kérdéseket feszegető cikk. Érdemes elolvasni és elgondolkodni a lengyel és a magyar képregényes helyzet hasonlóságain és különbségein. A szerző Olga Wróbel lengyel képregényalkotó és blogger, a lengyel képregényes szcéna aktív tagja.

Egy olyan országban, ahol az átlagos polgár évi egy könyvet olvas el, a képregényes közösség elképesztő vágyakat dédelget. A lengyel képregénypiac kicsi és eléggé zárt: ugyanazok készítik, adják ki és hirdetik az interneten a képregényeket, és ugyancsak ők szervezik a fesztiválokat és rajongókat és alkotókat összehozó találkozókat. Sőt, ugyanezek az emberek írják a kritikákat és határozzák meg a trendeket a közösségen belül, és ez az a pont, amely a legtöbb vitát gerjeszti. Az alkotók nagy része könnyen alakul át kritikussá és médiaszakértővé, ami a később bemutatandó problémákhoz vezet.

Az ember azt gondolná, hogy ez a kis közösség örülne annak, hogy talált magának egy kis helyet és azt igyekezne belülről erősíteni. Ám a lengyel képregény a „kultúrfattyú” szindrómában szenved – ezt a kifejezést először az interneten használta egy felhívásban a képregényes közösség, amelyben a képregény teljes rangú művészeti ágként és a tágabb értelemben vett kultúra szerves részeként való elismerését követeli. A kiáltvány aláírói szerint a képregényeknek el kell jutnia a tömegekhez, és a médiában nem csupán kuriózumként, hanem a minket körülvevő világot komoly, professzionális módon kommentáló eszközként kell megjeleníteni. Ki kell jutnia az utcára, be kell kerülnie az iskolákba, használják városok és kulturális kezdeményezések reklámozására, csakúgy, mint Lengyelország általános külföldi promóciójára. (A lengyel külügyminisztérium által a zeneszerző születésének 200. évfordulójára megrendelt Chopin, az új romantikus című képregény elvileg példaként szolgálhatna az ilyen alkalmi kiadványra, ha nem lett volna olyan szerencsétlen a kimenetele. A média felháborodott a képregényben ábrázolt közönségességen és azt a kontextusából kiragadva elérte, hogy leállítsák a képregény terjesztését, és csak a szerzők és a kiadó tiltakozása mentette meg a kötetet a megsemmisítéstől, amikor emlékeztettek arra, hogy a könyvégetés a nácik és más fanatikusok specialitása.)

A képregényes vonatkozású események látogatottságát rendszeresen elemzik és sosem tartják elegendőnek, ám minél többen jönnek, annál nagyobb az öröm, főként az internetes fórumokon, blogokon és közösségi hálózatokban, amelyek a képregényes körök legfőbb működési területei. (Az internet a véleménycserék legfontosabb színtere, és ott folyik a viták és veszekedések nagy része is.) „Végre sikerült felkeltenünk a TÖMEGEK érdeklődését!” Minden egyes fesztivál egyik stratégiai célja „a képregényes közösségen kívül esők bevonzása a feltételezett UTCÁRÓL, azok figyelmének az felkeltése, akiknek addig még semmi közük sem volt a képregényekhez”. Ezzel a céllal önmagában még nincs is semmi baj, ám az eléréséhez alkalmazott eszközök aggodalomra adnak okot.

Közismert, hogy az ambiciózus vállalkozások nem alkalmasak a tömegek vonzására. Kevesen mondanának le a vasárnapi sétáról egy olyan művészeti ágat hirdető fesztiválért, amelyről csak gyerekmesék vagy a napilapokban olvasható vicces képsorok jutnak az eszükbe. Még kevésbé valószínű, hogy venni is fognak valamit (Lengyelországban a képregények viszonylag drágák). Így aztán a tömegek szívének az elnyerését és a közember képregényolvasásra oktatását célzó álmaink elvezetnek minket egy mintafogyasztóhoz, akinek az átlagos ízlését ismeretlen tényezők alakítják. Ez a fogyasztó nem szereti, ha sokkolják vagy undort keltenek benne. Ezért aztán az ilyen fogyasztó számára átlagos, unalmas, egyszerűen szórakoztató történetek készülnek, amelyeket munkába menet át lehet lapozni és azonnal el lehet felejteni, ami pedig megerősíti az olvasót korábbi feltételezésében, miszerint a képregény nem több, mint szórakoztatás, és azok, akik a filmmel, az irodalommal vagy a képzőművészettel egyenértékű művészeti ágként akarják láttatni, valóban csak furcsa fazonok.

Aggódva láttam, hogy az elsőkötetes, még csak huszonéves Robert Sienicki és  Łukasz Okólski Scientia Occulta című albumukban egy teljesen hagyományos bűnügyi történetet mutatnak be egy szkeptikus, nagymellű detektívnőről és elviselhetetlen, de helyes hímsegédjéről. A szerzők nem próbáltak semmi újat hozni sem a grafikában, sem a történetben. Egy egyszerű, biztonságos és ebből következően teljesen homályos sztorit hoztak létre, miközben a (főleg a képregényes közösségből érkező) kritikusok látszólag boldogan jelentik, hogy VÉGRE itt van egy képregény, amit bárki elolvashat. De nem inkább arról van szó, hogy mindenki ismeri a történetet, amelyet már tucatnyi filmben látott, és nem igazán van kedve újra látni – ezúttal képkockában? Itt a megfelelő pillanat, hogy megkérdezzük: tényleg van szükség „népszerű” képregényre Lengyelországban? Várja ezt egyáltalán valaki? Valóban a tömeges olvasóért való küzdelem a legjobb irány a képregény számára egy olyan országban, amely nem rendelkezik erős képregényes hagyományokkal, ellentétben Franciaországgal, Belgiummal vagy az Egyesült Államokkal?

A képzelt célpont elérésére tett próbálkozásoknak elsőre láthatatlan következményei vannak. Néhányat már megemlítettem. A képregényes közegben mindenki – a kiadók, a szerzők, a promócióban érintett bloggerek – egyetért egy dologban: az „átlagos olvasó” könnyen megsértődik. Ha azt akarjuk, hogy megkedveljék és megvásárolják a képregényeket, nem szabad vitatható tartalmat zúdítani rájuk. Persze, egy biztonsági szelep azért létezik: vannak erotikus képregényeink, például Paula, a légikísérő szexuális kalandjai (Kabulak és Piorunowski képregénye), főként jóképű pilótákkal és utasokkal, néha más légikísérőkkel. Ám ennek a képregénynek a női szexualitása teljesen sztereotipikus – Paula egy madáragyú szőke, akinek a szűk blúzán azonnal kinyílnak a gombok egy férfi buja tekintetétől. Nincs ebben semmi sokkoló vagy undorító, hiszen minden helyzet ismerős és már jelen van a tömegfantázia konvencióiban.

Vannak politikai képregényeink is – Likwidator, az álarcos terrorista, Ryszard Dabrowski képregényeinek a főszereplője könyörtelenül elintéz mindenkit, aki balos-anarchista nézeteivel szembekerül: politikusokat, főpapokat, a környezetet károsítókat, beképzelt művészeket, üzletembereket. Ez a képregény távolról sem politikailag korrekt, ám amolyan udvari bolondként működik. A képregénytermés többi része üres és unalmas ugyan, de itt van Ryszard Dąbrowski, a hivatásos képromboló, aki mindent megtehet, ami az eszébe jut, vagyis engedjük a sokszínűséget, nyitottak vagyunk a vitákra, tehát minden rendben. Ám ez a lázadás is a létező sémákba illeszkedik: a kormányt és a világot uraló gazdagokat kritizálja. Az olyan karneválba illő örömökön túl, mint az elnök ábrázolása és a pápa legéppisztolyozása, nem kelt semmilyen érzelmet.

Ez a jelenség, miszerint a képregényes közeg igyekszik nem elidegeníteni az olvasót olyan tartalommal, amely esetleg nem tetszene neki, magyarázatul szolgálhat egy számomra különlegesen érdekes paradoxonra – amely ennek az előadásnak a fő témája is egyben. Miért van az, hogy egy kis csoporton belül, amelynek a tagjainak támogatniuk és reklámozniuk kéne egymást, ilyen erős az ellenállás a „női képregénnyel” és ebből következően minden, a nemi szerepekkel foglalkozó képregénnyel szemben?

A női képregénnyel kapcsolatos viták már évek óta jelen vannak a képregényes közegben és hullámokban térnek vissza. Mivel az egész vitát lehetetlen bemutatni, csak az elmúlt két évben elhangzott reprezentatív érvekről fogok szót ejteni.

2009 tavaszán Sylwia Kaźmierczak, a női és meleg képregényekre szakosodott Comic Grrrlz internetes portál főszerkesztője bejelentette, hogy szerzőket keres egy leszbikus témájú, Bostońskie Małżeństwa (Bostoni házasságok) című képregényes antológiához, elsősorban női alkotókat. A szerzőknek ez a szándéktalan meghatározása (sosem volt szó róla, hogy ne lehetnének benne férfi szerzők) felháborította a képregényes közeg hímnemű részét, különösen Karol Kalinowskit, a harmincas nemzedék egyik nagyon népszerű és aktív alkotóját (Łauma című, a mazúriai legendák világában elmerülő lányról szóló szürrealista története minden elképzelhető díjat bezsebelt Lengyelországban és nemsokára filmre is viszik – fontosnak tartom kiemelni, hogy Kalinowski hangjára sokan hallgatnak a képregényes közegben). A konzervatív gondolkodásáról ismert Kalinowski, aki Krzyk Ryb (Sikoltó halak) című rövid képregényében az abortuszt a gyilkossághoz hasonlította, először azért sértődött meg, mert azt hitte, ki akarják zárni a férfiakat a leszbikusokról véleményt mondók köréből, majd blogján kitágította a vitát: „Elég fontos a nemi irányultság ahhoz, hogy egy egész antológia témája legyen?” A képregényes közösség egy részével egyetemben Kalinowski azt állítja, hogy a szexualitás a magánszférához tartozik és nem szabad nyilvánosan beszélni róla. Homoszexuális művész vagy? Semmi bajunk ezzel, de nem mutasd ki nyilvánosan, ahogy mi sem kérkedünk a heteroszexuális irányultságunkkal.

Itt világosan tetten érhető a hermetikus lengyel képregényes közösség gyengesége, amelyben ugyanazok az emberek alkotnak, véleményeznek és irányítják a kritikai vitákat, minden elméleti felkészültség nélkül. Véleményüket a „józan észre” és a tapasztalataikra alapozzák, amivel természetesen semmi baj, feltéve, hogy ezek magánvélemények. Ám ezek a vélemények hamarosan „a képregényes közösség hangjává” válnak, amiből látszik, mennyire hiányzik az alázat legkisebb jele is nézeteik hirdetőiből. Az érvelésük így hangzik: „Én alkotok képregényeket, ismerem a nyelvét és a lehetőségeit, több százat olvastam – tehát képes vagyok értékítéletet is mondani róluk.” Nyoma sincs annak, hogy be akarnák ágyazni a képregényt a kultúra fősodrába, noha paradox módon a képregényes közeg éppen ezért akarna küzdeni. Nem értik meg, hogy a leszbikus képregény-antológia tartalma egy szélesebb társadalmi kontextusba illeszkedik mind a mai Lengyelországban, mint a szexuális kisebbség egyenlő jogaiért folytatott több évtizednyi küzdelemben, mind pedig a puszta szexualitás és a nemiség kulturális felfogása közötti különbségtételben.

Kalinowski érvelése szerint semmi szükség megmondani másoknak, hogy kivel megy ágyba, de képtelen észrevenni, hogy a leszbikus képregény többről szól, mint pikáns történetekről (bár léteznek ilyenek is, nem akarom idealizálni ezt a zsánert), hiszen a nemi irányultság a személyiséget alakító tényező, ugyanúgy, mint az oktatás egy adott vallási vagy társadalmi rendszeren belül. A konzervatív Lengyelországban, ahol a terhesség-megszakítás szinte teljesen tilos, ahol a mesterséges megtermékenyítést üldözik, és ahol a katolikus egyháznak döntő szava van az életről szóló vitákban, a leszbikus képregények a másság élményéről szólnak egy igen széles eszköztár igénybevételével – a Bostoni házasságokban találhatunk történeteket az elutasításról és a magányról csakúgy, mint lázadó energiával telt képregényes kiáltványokat vagy a másság vállalásáról szóló ironikus, humoros történeteket.

Kalinowskinak talán tényleg nincs mondanivalója a saját szexualitásáról – elvégre megfelel a társadalom által elfogadott modellnek és így nem képezi részét az őt formáló érzelmeknek. Akárhogy is legyen, amikor végre megjelent a Bostoni házasságok, az internetet elárasztó kritikai hullám miatt felbőszült leszbikusok és feministák gyűjteményének, furcsaságnak címkézték – amiből következően az internetes fórumokon előzetesen heves vitákat kiváltó kiadványról nem jelent meg egyetlen kritika sem. Egyetlen technikai színvonal ellenére érdekes képregények nem keltettek figyelmet, és az egész ügy alapul szolgált a „női képregény” meghatározásáról szóló vitához, amely a 2010 áprilisában rendezett Varsói Képregényfesztivál után indult.

A Varsói Képregényfesztivált 2010-ben rendezték meg először, azzal a céllal, hogy felváltsa az előző rendezvénysorozat, a Varsói képregénytalálkozók „megkövült” formátumát, aminek következtében igen magasak voltak a várakozások. Akkoriban tagja voltam a rendezvényt szervező Lengyel Képregényszövetség vezetőségének, és persze megvitattuk a kulcskérdést – hogyan vonzhatnánk be új olvasókat. A felmerült ötletek között szerepelt Alison Bechdelnek, a Fun Home szerzőjének a meghívása. Gondolom, ezt a képregényt nem kell senkinek sem bemutatnom, ráadásul éppen az eseményre volt időzítve az újbóli kiadása. A rendezvény láthatóságának a növelésére azt terveztük, hogy a szerző látogatásának a hirdetésébe bevonunk a szexuális kisebbségek jogaiért harcoló szervezeteket és kialakítunk egy sarkot a meleg képregények számára. Az elképzelés már a varsói képregényszövetségen belül is erős ellenállásba ütközött. Az alábbiak szerint érveltek: a képregényt akarjuk reklámozni, a tömegeket akarjuk elérni, az egész családot el akarjuk csábítani a fesztiválra, tehát semmi szükségünk ilyen jellegű publicitásra, a homoszexualitás reklámozására és gyanús szervezetek jelenlétére a fesztiválon. Ami azt jelenti, hogy a nagyközönség elérésének az álma ismét fontosabbnak bizonyult, mint néhány konkrétan beazonosítható csoport figyelmének a felkeltése. A meleg programból egyetlen egy kerekasztal-beszélgetés maradt meg, az is a biztonságos „Női képregény Lengyelországban” címet viselte. A beszélgetést a már említett Comic Grrrlz portál egyik szerkesztője, Kinga Kuczyńska vezette, aki ebből a témából írta a diplomamunkáját, a résztvevők pedig Olga Wróbel, Joanna Tomiak, Agata Bara és Sylwia Kaźmierczak, a meleg képregény szakértője és a Bostoni házasságok kiadója voltak.

Maga a beszélgetés eléggé semlegesen folyt: vitatkoztunk a „női képregény” meghatározásáról, arról, hogy azonosulunk-e ezzel az irányzattal, hogy sok vagy kevés a női rajzoló, hogy mennyire befogadó a környezet és hogy könnyű-e belevágni. A beszélgetés után boldogan megállapítottuk, hogy jól sikerült, mert különböző véleményeket sikerült elég nagy létszámú közönség előtt bemutatni. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor a fesztiválról készült beszámolók között több olyat is olvastam az interneten, amely szerint a női kerekasztal felesleges és bizarr része volt a programnak, mert a feministák egyöntetű véleményét mutatta be, miszerint a női képregényt külön zsánernek kell tekinteni, és mert kritizálta a férfiak ellenséges hozzáállását a női rajzolókhoz. Csakhogy szerintük nincs olyan, hogy „női képregény” – ez egy mesterséges kreálmány, a média számára vonzó címke, amelyet azok a képregényalkotók használnak, akiknek nincs semmi mondanivalójuk és ezt valami gyanús ideológiával igyekeznek elfedni. Nőnek lenni nem valami különleges kitüntetés, amely igazolná, hogy a többi emberétől eltérő egyedi élményekről beszéljenek. A vitát ezúttal is Karol Kalinowski vezeti, amikor kiemeli, hogy nincs „pék képregény” vagy könyvtáros képregény” – akkor pedig minek kell női képregény? Nem elég, ha jó és rossz képregényekről beszélünk?

A kulturális kontextust megint csak gondosan figyelmen kívül hagyják – egy szót sem ejtenek a női egyenjogúságért folytatott évtizedes küzdelemről, a feminizmusról (amit csak a férfigyűlölő sztereotípiájával képesek bemutatni), sem általában a szemünk láttára változó női létről és a dilemmákkal, amelyek (erősen leegyszerűsítve, persze) az anya, a feleség és a dolgozó nő szociokulturális szerepével, a patriarkális sablonoktól való szabadulással függenek össze. A vita még hevesebb lángra lobbant, miután Sylwia Kaźmieraczak bejelentette, hogy most egy menstruálásról szóló képregényantológián dolgozik. Az internetes fórumok visszhangoztak a tiltakozástól. „Miért akartok erről beszélni? Ez undorító. Tartsátok meg magatoknak!”, meg az olyan viccesnek szánt beszólásoktól, mint „Miért nem készítetek képregényeket a nedves álmokról? Miért diszkrimináljátok a férfiakat?” Azt, ami komoly vita témája válhatott volna, ismét anekdotális szintre alacsonyítják: „mi, a képregényes közösség komoly hangjai állunk szemben a médiumot saját, sötét céljaikra eltulajdonító feministákkal”, mondják. El sem gondolkodnak el azon, hogy a női menstruáció (főleg a legelső)a gyermekkorból a fizikai érettségbe való átalakulás pillanata, amelynek a fiziológiai vetületén kívül létezik jelképes dimenziója is, ami hasonlatos a tipikus fiú képregényekhez, amelyben jelképes pillanat lehet a szuperképességek megszerzése vagy az első ellenség vagy szörnyeteg legyőzése. Ilyen elemzések nem jelennek meg, mert nincs, aki megfogalmazná őket – a képregényes közösség zárt, hermetikus, besáncolta magát, és ahogy már az elején rámutattam, a tömegek bevonzására koncentrál, ahelyett, hogy a szakosodott olvasókat keresné, akiknek az érdeklődési területe tudományos eredményekkel gazdagíthatná a képregényekről folyó diskurzust.

A legfontosabb és egyszerre legnegatívabb példa a női képregény körüli helyzetre a Kolorowe zeszyty (Színes noteszek) portálon 2010 augusztusában megjelent, A női képregény férfiszemmel című cikk, amelyben két képregényrajzoló és -kritikus, Robert Wyrzykowski és Danile Gizicki igyekszik összefoglalni az előző hónapok vitáit. A Gizicki által felsorolt állítások legalábbis nevetségesen hatnak egy ilyen komoly portálon, ám persze éppen az ottani megjelenésük ad nekik súlyt: „A női képregény címkének köszönhetően el lehet adni egy kötetet a képregényt nem olvasóknak, míg a címke nélkül ugyanannak a képregénynek semmi esélye sem lenne, mert többnyire egyszerűen rossz. Miért kéne harcolnunk a női képregényért, amikor a képregényeket elsősorban férfi olvasóknak szánják? Menstruálás, leszbikus szerelem, többszörös klitorális orgazmus? Már elnézést, de ha ezek a képregények csak erről szólnak, rám ne számítsanak.” Ugyanebben a cikkben kétségbe vonja a Comic Grrrlz szerkesztőinek a teljes tevékenységét, „fura honlap bizarr címmel” – mondja róla.

Wyrzykowski mérsékeltebb hangot üt meg, és a szöveg alatt több mint 100 kommentár található a szerzőktől, olvasóktól és a vita résztvevőitől. Különösen meglepő egyes női rajzolók véleménye, akik szerint az a tény, hogy ők nem azonosulnak a női képregénnyel, önmagában és elegendő érv létezésének a tagadása mellett (Unka Odya, Katarzyna Winterscheim). A vitában most először jelenik meg a társadalomtudományok szakmai terminológiája, különös tekintettel a gender elméletekre – Maciej Reputakowskinak, a Poltergeist portál főszerkesztőjének köszönhetően, aki évek óta szerkeszti a honlap képregényszekcióját is. Ám ezt nagyon kedvezőtlenül fogadja a többi hozzászóló, akik szakértőnek tekintik magukat, hiszen az ő tudásuk a szívükből ered, nem valami tankönyvből. Reputakowski egyenesen ki is jelenti: „Az egy dolog, hogy ismered a témádat – mint például a képregénypiacot. De ha a női művészetről kezdesz beszélni, véleményem szerint egyszerűen olyan terepre merészkedsz, amiről semmit sem tudsz.” Ám ez a józan hang el van szigetelve. Mindenki más lecövekelt az álláspontja mellett, és nincs esély áttörésre.

Kiegészíthetjük a képet a Jeju képregénymagazin 8., Nők a képregényben című számával, amelyet Tomasz Pastuszka jelentetett meg a nőnapra, 2008 márciusában. A több mint 100 oldalas kiadvány két részre oszlik: az elsőben férfiak beszélnek a nőkről, a másodikban nők beszélnek önmagukról. Az a kiadvány nem okozott vitát – úgy tekintettek rá, mint egy népszerű magazin kedves, alkalmi számára. Ezt valószínűleg annak is köszönhette, hogy egyenlő arányban adott teret a feleknek, a női szempontot kiegyensúlyozta a férfiakéval, és ami szintén fontos, nem állt mögötte explicit ideológia, mint Sylwia Kaźmierczak kiadványai esetében. A nők egyenlő joggal vehetnek részt a lengyel képregényben, feltéve, hogy a művüket nem kíséri a gyűlöletes „női képregény” címke, és hogy nem kapcsolódik a feminizmushoz, amelynek még a legalapvetőbb fogalmait sem érti a képregényes közösség – és nem is akarja megérteni.

Bár ez a tanulmány nyilván nem tudja felölelni az egész problémát, szeretnék pár szót szólni a barikád túloldaláról is, vagyis azokról, akik védelmükbe veszik a női, feminista és meleg képregényt, és akik többnyire a Comic Grrrlz portál körül csoportosulnak. Itt az ostromolt erőd szindrómáját tapasztaljuk, amely gyakran vezet összeesküvés-elméletek gyártásához a férfiak által dominált, patriarkális berendezkedésű képregénypiacról, amely gonosz módon akadályozza számos női alkotó karrierjét. Példa erre a Komiks po polsku (Képregények lengyelül) című cikk, amelynek a szerzője a Ścięta Głowa Marii Antoniny (Marie-Antoinette levágott feje) nevű csoporthoz tartozó Olga Matuszewska. Olga egy „riot girl” típusú punklány történetéről beszél, amelyet visszadobott a fősodoron kívül eső szerzői képregényekre szakosodott Kultura Gniewu kiadó, és amelyet később eltávolítottak a nemzetközi képregényfesztivált bemutató kiállításról is nyomdafestéket nem tűrő tartalma miatt. Olga azt állítja, hogy ez a túlságosan is avant-garde üzenet miatt történt, és arra panaszkodik, hogy az anarchista-feminista üzeneteket még a feministák is kiutasítják a fősodorból, pedig ő szeretné, ha széles terjesztésben részesülne és pénzt keresne a művészetével – amin jól mulattak a tapasztalt képregényalkotók, akik tapasztalatból tudják, hogy Lengyelországban a képregénykészítés legfeljebb szenvedély lehet, de bevételforrás aligha. Matuszewska kijelentette, hogy mivel a helyzet lehetetlen, a diszkriminált képregény társszerzőjével együtt úgy döntöttek, hogy felhagynak a képregénykészítéssel. Sylwia Kaźmierczak is részt vett a képregény védelmében, ám a szerzők ezt nem akarták felhasználni, mint a képregényes közösséget vádoló szöveg példáját. A képregény megtalálható a Ścięta Głowa Marii Antoniny honlapján – mint kiderült, technikailag gyenge munka, és nehéz benne felfedezni a Matuszewska cikkében idézett gazdag tartalmat és üzenetet. Ez a példa feltehetően újabb érveket ad a női képregény ellenzőinek a kezébe, akiknek meggyőződése, hogy ezt a címkét csak arra használják, hogy elfedjék a technikai hiányosságokat és a történet ötlettelenségét, amely nem tartalmaz semmi mást, mint a test és a szexualitás megtapasztalását.

A saját műveivel kapcsolatban nyilvánvalóan túlérzékeny Matuszewska cikkének a közlése, amit a Comic Grrrlz portálon a negatív kommentárok törlése követett, véget vetett a női képregényről folytatott vitának, ám ez nem jelenti egyben a zsáner halálát. (Azóta viszont magát a portált is törölték, a szerk.) Léteznek nagyon is érdekes képregények, mint például Kasia Szaulińska munkái, akinek az első nyomtatásbeli megjelenése a Jeju már említett 8. számában volt. Szaulińska bátor, a kompromisszumokat elutasító, elkötelezett képregényeket készít, amelyekben a saját leszbikus tapasztalatairól beszél, és szórakoztató útmutatót ad a megfelelő partner felleléséhez (Lesdar) illetve a női ejakuláció eléréséhez (Wyprawa na punkt G). A szerző jelenleg első albumán dolgozik.

Érdemes még megfigyelni a Mei Wong művésznéven publikáló Edyta Bystroń fejlődését, aki a saját szexualitásával és neurózisával folytatott küzdelmével beszél, csakúgy, mint testvére, Maria. Az interneten nagy népszerűségnek örvendő Marta Zabłocka naponta közöl több miniképregényt. Ezekben naplót vezet a hétköznapi élettel való küzdelméről, a szerelem kereséséről, a gyengesége elleni harcról, valamint érvényes kommentárokat közül mindannyiunk hétköznapi problémáiról, nemi irányultságunktól és a minket körülvevő világ iránti érzékenységtől függetlenül.

Ez a tanulmány az én szubjektív véleményemet tartalmazza a lengyel képregényes közösségről, amelynek aktív tagja vagyok. Rámutat, hogy még egy ilyen viszonylag kis csoport is tükrözheti a lengyel társadalomban domináló tendenciákat, amely társadalom konzervatív és semmilyen érdeklődést nem mutat a másság, a feminista diskurzus és a szexuális kisebbségek kérdése iránt. Ha a képregényrajzolók népszerűségről álmodoznak és a tömegkultúra szalonjaiba szeretnék bejuttatni a képregényt, aligha meglepő, hogy a női és meleg képregényt marginalizálják és olyan frakcióként kezelik, amely alááshatja valamennyi alkotó hitelességét, különösen akkor, ha erősen elkötelezett radikálisok képviselik, amely hallatni akarja a hangját.

Ám ahogy már a legelején jeleztem, eleve tévedés az alapvető feltételezés – egy tiszta, korrekt termék előállítása, amely egy csapásra képregénykedvelővé tenné a lengyeleket, robbanást okozna a piacon és tisztes megélhetést biztosítana a képregényszerzők számára a jelenlegi hobbiszint helyett. Ennek egyelőre semmi jele. Az olvasás népszerűsége egyre csökken Lengyelországban, és a sajtó világszerte az internet felé mozdul, amely elsődleges platformot biztosít az élményeknek és a véleményeknek. Alig pár percbe telik létrehozni egy saját képregényes blogot, ahol bármilyen tartalmat közzétehetsz, és nem gátol semmi más, mint az öncenzúrád. Aztán majd a felhasználók eldöntik, hogy mennyire vonzó a számukra a blogon bemutatott tartalom. Nem kell más, mint türelem, kitartás és rezzenéstelen arc a kritikus kommentárok ellen, valamint jó sok önkritika, hogy kívülről lásd önmagadat – ami hiányzott a Ścięta Głowa Marii Antoniny alkotóiból, csakúgy, mint a női képregényről folytatott vita résztvevőiből, akik a személyes érzéseiket a szakmai vélemény szintjére akarták emelni.

Az új olvasók elnyerésének a tekintetben nem lehet nem észrevenni, hogy a média elsősorban a tematikus képregények iránt érdeklődik, az olyan művek iránt, amelyekben megfogalmazódik valamilyen gondolat – ezért van az, hogy a női képregény ellenzőinek nagy bánatára ez a zsáner jelen van a sajtóban (két nagyobb anyaggal a jelentős példányszámú Przegląd és Sukces magazinokban, valamint rövidebb cikkek erejéig a helyi sajtóban). A másik népszerű téma a történelmi képregény, amely virágzik egy olyan országban, amelynek rögeszméje a saját történelmének az elemzése és amelynek saját fesztivált is rendeznek Varsóban májusban.

Én ebben látom a képregényes közösség esélyét. Ha a képregényes piac nem is kínál sok pénzt jelen pillanatban, ne olyasmivel próbáljunk vonzani új olvasókat, amit már ismernek vagy várnak, hanem eredeti történetekkel és innovatív grafikával. A lengyel képregényes közösség még mindig várja az első saját „graphic novel”-t – még nem rendelkezünk olyan művel, amely rivalizálhatna Marjane Satrapi Persepolisával, Craig Thompson Blankets-ével, David B. L'Ascension du haut mal(angolul Epileptic)című művével vagy az Alan Moore-Eddie Campbell páros A pokolból című munkájával.

A szuperhősökről szóló történetek, a klasszikus detektív-nyomozások és a váratlanul végződő vicces történetek nem szolgálnak semmilyen meglepetéssel és nem fognak senkit sem meggyőzni arról, hogy a képregény egy olyan médium, amely többet tud nyújtani, mint a film vagy az irodalom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy mostantól minden egyes szerző fedezze fel saját belső mélységeit és készítsen felkavaró, meghökkentő történeteket. De biztosítsunk helyet a diverzitásnak a közösségen belül, még azoknak is, akik a társadalom nagy része számára zavaró kérdéseket tesznek fel, és adjuk meg nekik a kellő promóciót ahelyett, hogy magunknak vindikálnánk a jogot a képregény egyetlen lehetséges és helyes víziójának a bemutatására.

Olga Wróbel

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr193070679

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

weapon x 2011.07.19. 14:12:06

Érdekes vita folyik odaát, és kicsit érettebb(nek tűnő) is, mint az itthoni bolhából elefántok. A cikk kapcsán eszembe jutott a minap a Random kapcsán felmerült szexista összeszólalkozás, és önkéntelenül is mosolyogni kezdtem. Míg itthon egy hozzászólás kapcsán borult ki az ágytál, és valójában az egész vitának köze nem volt a képregényekhez, addig Lengyelországban egy komoly háttérrel rendelkező képregényes irányzat a diskurzus alapja. Nálunk ilyen témákról (leszámítva mondjuk Zorro Szivárvány közét) nem is hallani képregényes fronton.

Az persze megint más kérdés, hogy mikortól tekinthető mondjuk egy ilyen "női képregény" öncélúnak, és hogy vajon egy ilyesfajta címkézés nem szolgál-e arra önkéntelenül is, hogy mögé lehessen bújni, ha netán az olvasó/kritikus a jó-rossz tengelyen próbálná elhelyezni az adott művet.

Mindenesetre a lengyel és a magyar képregényes kemény mag közötti párhuzam (olvasó=alkotó=kritikus=magyar képregény és még kitudja hány, és hány egyenlőségjel) nagyon ül, és érdekes látni azt, hogy ilyen pontosan felismerték és megfogalmazták páran, hogy a Messiásként várt "nemzeti tömegképregény" egyszerűen csak egy délibáb. Nem csak MÉG nincs, hanem NINCS. Ha majd egyszer mégis lesz ilyen alkotás, az nem azért lesz vélhetően, mert annak szánják, hanem mert mondjuk a társadalom egy olyan csoportját tudja eredményesen megszólítani, akik nagyobb hatással vannak mások értékítéletére. Gondolom én.