Papírmozi 5 - kritika

Papirmozi5.jpgImmáron ötödik tételéhez érkezett Magyarország egyik legjobb, cikkekkel dúsított képregényantológiája, mely a negyedik szám Buborékhámozó-szerűsége után visszatér a Papírmozi legszebb hagyományaihoz. Az új Papírmozi (a cím Bayer Antal ötlete, ezért is ragaszkodik hozzá annyira, jegyzem meg érthetően) tökéletesen illik a sorba, ugyanis míg a negyedik szám inkább volt cikkgyűjtemény képregényekkel megspékelve, az ötödik már vérbeli képregényes válogatás, itt-ott enyhén megszórva cikkekkel. És ez így is van rendjén: a Papírmozi az Papírmozi, kellenek bele a képregények, nincs mese.

Ennek megfelelően az ötödik szám legjobb pillanatait is a képregényeknek köszönhetjük. A már megszokottnak mondható nemzetközi felhozatal erősre (az előzőnél még erősebbre) sikeredett: ismerősöket ugyanúgy üdvözölhetünk, mint eddig ismeretlen, itthon még be nem mutatott alkotókat. Az utóbbi táborba tartozik például Veronica Solomon, aki néhány oldalas ujjgyakorlatával (Nagymama 13) nem kápráztat el, de azt a naiv képzelgést, amit képregényes formába öntött, végig magabiztosan adja elő. És nem elsősorban írói képességeire gondolok, sokkal inkább a rajzokra, amik először megmosolyogtatóan pontatlanok, második blikkre azonban rájövünk (például ha elmélyedünk a hátterek részleteiben), hogy félelmetesen tudatos stílusról van szó: a panelek végletekig kidolgozottak, az épületek viszonylagosságát látva talán a Black & White című mangájáról ismert Taiyo Matsumoto ugorhat be elsőként.

Ugyancsak ismeretlen volt az Ahmed a börtönben egyoldalas gárdája. A sztrip csattanója jól felépített, a rajzok egyszerűek, érthetőek: ebben a formátumban azt hiszem, ez a legnagyobb dicséret.

De régi ismerősként itt van nekünk Zograf, aki ismét megszokott színvonalú képregényt hozott, melyben újfent sikerül neki párhuzamba állítani gyermeki naiv gondolatait a mostani világ kikezdhetetlen tényeivel. Egyszerűen megunhatatlan. De Olivier Grenson is jó néhány kellemes percet okoz, szintén egy hosszabb képregényével. Professzionális történet, professzionális tálalás: ahogy a negyedik számról készült cikkemben is írtam, Grenson szerződtetése már-már emberfeletti dolog volt, ugyanakkor képregénye tökéletesen illik az antológia szövetébe, a felhozatal erőssége miatt most (sem) tűnik ki annyira a mezőnyből. Remélem, maradt Grensonnak még fiókban hánykolódó története.

A Kránicz Bence által hosszabban is bemutatott Paco Roca egyoldalasa viszi el azonban a „Legjobb külföldi képregény" címet nagyszerűen előadott, meglepő képi világú, intelligens egyoldalasával. Roca munkásságában jobban is elmélyedhetünk, hiszen a képregény előtt olvasható cikk megfelelően igazít el minket az alkotót illetően. Kránicz Bence összefoglaló írásait mindig öröm olvasni, kis képregénytörténeti leckék ezek mind (ahogy a legutóbbi Joe Sacco-írása is például), a Paco Roca-cikk pedig a Papírmozi 5 legolvasmányosabb néhány oldalát adja.

A képregényeknek azonban itt még korán sincsen végük. A kiadványt csodálatosan foglalja keretbe a(z egyik) legtehetségesebb író-rajzoló, Vass Róbert. A nevéhez fűződő szuggesztív borító után rögtön egy újabb Különös, idegen nyelven epizód található, szám szerint az ötödik. A megunhatatlan, űrből jött szobatárs helyett most az "emberi" főszereplő, Karcsi kerül előtérbe – egyetemistáknak kifejezetten ajánlott sorozat ez, melyben a hibákat nagyítóval kell keresni. (No meg engem is.) Vass Róbertben az a legjobb, hogy amíg munkái meg tudnak maradni ilyen "egyszerű" képregényeknek, addig biztos vagyok benne, hogy nagyon sokáig marad olyan mondanivalója, amire a lehető legszélesebb közönség lesz kíváncsi. Profi oldalak ezek, de érződik rajtuk minden kemény tanulással és gyakorlással töltött óra is: külföldön alighanem ezt mondják indie képregénynek, sok ilyet kívánok még.

De a magyarok közül gyakorlatilag mindenkinek dicséret jár. Felvidéki Miklós egyre ügyesebb, stílusa megunhatatlan, Süli Andrea pedig ismét megpróbálta a mangát elegyíteni a nyugati képregény eszközeivel: ahogy eddig is, most is sikerrel járt. Űrszörfösök című képregénye talán kicsit kilóg a Papírmoziból, de egyáltalán nem azért, mert rossz lenne. A visszafogott, panelekbe rendezett művek után itt egy, a területet lapszéltől lapszélig kihasználó képregény, ami ráadásul hatalmas képkockákkal is operál: elsőre meglepő, másodjára viszont kifejezetten érdekes. Aztán itt van még Oravecz Gergő, aki Berlin-ismertetője után egy egyoldalassal képviselteti magát, Hídavatás címmel. Egyszerre irodalmi és hétköznapi, művészi és egyszerű: ha ez az egyetlen oldal lenne az egész kiadványban, akkor is megérné a pénzét. Remélem, hogy hallgatnak a honi kiadók arra a követelésre, hogy a Blosszát nyomtatásban, egybegyűjtve (is) akarjuk látni!

A minden eddiginél erősebb magyar felhozatal miatt érzi az ember igazán azt a kiadvány lapozgatása közben, hogy jelenleg bizony kevés jobb felület létezik a hazai képregényesek számára. Fontos dolog az időszakos nyomtatott megjelenés: a Pinkhell minden pozitívuma ellenére is egy "merev" kiadvány (volt), az utóbbi időszakban helyét, bármilyen furcsa is, de a Papírmozi vette át. Ez persze változhat, hiszen új formában a Pinkhell is folytatódni fog, de a Papírmozi által mozgósított rajzolók nem csak lélekszámban, de lassan minőségben is utolérik az előbbi magazin kötelékeibe tartozókat. Pláne, hogy átfedés is van, ahogy az utóbbi időben egyre aktívabb 5Panels rajzolóival is: a Papírmozinál jobb felület per pillanat nem létezik.

Néhány hazai sztrip is megmutathatta magát az új Papírmoziban. A Rocksztár leszek, mama! című sorozat számomra inkább a rajzok miatt volt érdekes, melyek hiába ismétlődnek, egyszer papírra kellett vetni őket, és az bizony nem semmi tehetségre vall. Kár, hogy a poénok kitalálhatók, sokszor ismétlődnek; a közönségét valószínűleg megtalálja, és ez a legfontosabb. A Bluggyoknál is hasonló a helyzet, azonban ott a küllemet sem sikerül igazán befogadnom/elfogadnom. Szép dolog a képregény, a felhasználási lehetőségek végtelenek. A Bluggyok is egy közülük, de a közönség valószínűleg nem én vagyok.

Ha már sztrip, akkor Nero Blanco. Visszatért a régóta elfeledett karakter, akit akárhányszor láttam, mindig ambivalens érzéseim voltak. Volt, hogy a történet tetszett nagyon, és a rajzok nem, volt, hogy a rajzokért mindenem odaadtam volna, a történetben viszont nem éreztem akkora potenciált. Ezúttal (mivel sztripről van szó), más a gondom. Az ötlet jó, a rajzok nagyszerűek (Fritz ismét ott van!), azonban ez a formátum számomra a lineáris elrendezést jelenti. Egy sztrip vagy vízszintesen három (vagy akárhány) kocka, vagy függőlegesen (mint mondjuk Japánban). Lehet, hogy velem van a gond, de a középső szegmens négy kockára való darabolása teljességgel szétzilálja a befogadás élményét. Az üzenet (poén) így is átjön, értem, hogy mire gondolt a szerző, de (főleg, hogy a fekete, mint alapszín miatt nem is látszanak a kis panelek keretei) így inkább lett élményem egy elhibázott megvalósításról, mint egy humoros sztripről. Egyébként, ha már itt tartunk, megemlítem (tudom, hogy nem ide tartozik), hogy a sztrip továbbá a három ugyanakkora kockát jelenti számomra. Lehet eltérés, persze, a Kázmér és Hubában is nagy ritkán volt ilyen, de annak jelentése kell, hogy legyen. Ezért is furcsák nekem olykor Fritz Filmvilágos képsorai is, és ezért is furcsa a Nero Blanco-képregény. Ha már nagyon sok sztenderd képsor született, akkor majd lehet trükközni a panelek méreteivel, addig azonban nem ajánlott.

Ami a cikkeket illeti, a Papírmozi 5 két nagyon jó igazolással is büszkélkedhet. Varró Attilát mindenki ismeri, a noir képregényekről szóló írása van olyan alapos, mint a Filmvilágban megjelent cikkei, ezzel pedig nagy hasznára volt a kiadványnak, Milton Caniff beemelése a látóterünkbe pedig külön pozitívum. A második legjobb szerzemény nem más, mint Rusznyák Csaba, aki Nagy Krisztiánhoz hasonlóan nagyon otthon van választott területén. Míg utóbbi a francia képregények avatott ismerője, Rusznyák Csaba az amerikai comics bugyraiban merül el a leggyakrabban, a DC-univerzum rebootjáról hiba lett volna mást kérdezni. 

Ha már megemlítettem Nagy Krisztiánt, ő ismét egy hálás témát választott: Moebius és Jodorowsky képregényes univerzumába vezet minket, ami – feltéve ha valaki akár csak belelapozott a Metabárók kötetbe – már a cikk címe hallatán megindítja a tágabb értelemben vett nyálelválasztást. Kálovics Dalma a mangák digitalizálódásának lehetőségéről, a kisképernyős, illetve mobilos képregényolvasásról írt cikke a szerzőhöz hűen összefoglaló jellegű, mellyel a pillanatnyi helyzetet mutatja be. Érdekes olvasmány, mely nem tartózkodik a papír fennhatóságát hirdető kliséktől, azonban igen részletesen veszi sorra az eddigi vívmányokat, az egyes kiadók elektronikus tartalmaik eladását célzó törekvéseit. Véleményem szerint a jövő egyértelműen ez, még ha nem is holnap váltja fel a papírt az okostelefon képernyője.

Oravecz Gergely Berlin-elemzése, vagy inkább ismertetője azért is figyelemre méltó, mert egy rajzoló véleményét olvasni egy másik alkotó művéről mindig érdekes. Soha nem a várt végeredményt kapjuk, mindig van olyan aspektus, amire csakis egy rajzoló figyel fel, amit csak egy aktív képregényes képes kiszúrni.

De hogy ne csak pozitívumokról szóljak. A Papírmozi szerkesztési elve jó (ismerve Bayer Antal céljainak egy részét), de hibákat leginkább itt érzek. A főszerkesztő többször hangoztatta, hogy a legerősebb, az antológiára legjellemzőbb művet kell az első helyre rakni, ami a Különös, idegen nyelven nyitányként való szerepeltetésével sikerült is. Ugyancsak ötletes Varró Attila cikke után rögtön Koska Zoltán, a cikkírót parodizáló remek képregénye. A kisebb problémák azonban ott jönnek elő, ahol több képregény követi egymást. Mivel fekete-fehér kiadványról van szó, kevés az esély arra, hogy az egymás után következő művek színvilágukban eltérjenek egymástól. A 48-asok után rögtön következő Ramirez például megzavarja az olvasót, gyakorlatilag átmenet nélkül siklanak össze az egymás mellé keveredett oldalpár rajzai. A Hídavatást követő Felvidéki képregénynél hasonló a helyzet. Itt közvetlenül nem folyik egymásba a két képregény, de a lapozás után nehéz hirtelen megmondani, hogy most mit is látunk. A Felvidéki-képregény nem tartalmaz látványosan kiemelt címet az elején (a végén már igen), a fejlécbe rejtett, eligazítást szolgáló cím pedig a gerinces kivitel miatt nincs szem előtt. Megoldást esetleg a fejlécben balra rendezett felirat jelentett volna. A Nero Blanco sztrip is kerülhetett volna sokkal jobb helyre is, mondjuk valamelyik cikk után, helykitöltést szolgálva, Koska Zoltán rajza alatt viszont elkallódik, ráadásul nem is tiszta, hogy azon az oldalon mi tartozik egybe és mi van külön. Jó ötlet azonban a mangákról szóló cikk után elsütni Süli Andrea kifejezetten mangás képregényét, ahogy plusz pontot érdemel az is, hogy a két talán legkülönbözőbb képregény, a Rocksztár leszek, mama! és a Bluggyok egymás mellé kerültek.

A Papírmozit Vass Róbert másik képregénye, egyben legismertebb karaktere, Ágoston, a nukleáris baromfi zárja. Az intergalaktikus fenyegetéssel leszámoló baromfi ismét átugorja azt a lécet, amit korábbi történeteivel az alkotó maga tett olyan magasra. Szenzációsak az űr sötétjét mutató panelek, a karakter saját mitológiája pedig újabb érdekes adalékkal gazdagodott. Keresgélhetjük ezer helyen, gondolkodhatunk rajta évekig, de Ágoston A magyar képregényhős! Pont annyira vérkomoly, és pont annyira komolytalan, mint mi magunk.

Összességében (meg mindenhogyan) szép munka a Papírmozi 5, főleg a magyar képregényeknek köszönhetően mindvégig érdekes és érdemes kiadvánnyal van dolgunk. A negyedik kötethez írt cikkemben említett ár/érték arány pedig, ha lehet, még a korábbinál is jobb. A fogyási adatokat, és az egyéb körülményeket nem ismerem, de bízom benne, hogy még sokáig folytatódik a sorozat.

Farkas Dávid