Hihetetlen Pókember 10 - kritika

2013. szeptember 09. 07:01 - Bayer Antal

HPokember2_10.jpgEllentétben a különlegesség ígéretét csak részben teljesítő nyári különszámmal, a Hihetetlen Pókember legújabb „rendes” száma tökéletesen kielégíti minden igényünket.

A Kingpin kiadó lassan átnevezhetné a Marvel-kiadványait „Peter David életműsorozatnak”, de ezzel nincs semmi baj, ha már egy írót favorizál kiemelten, a választás kitűnő. David azon ritka szerzők közé tartozik a szuperhősös műfajban, aki tökéletesen érti a comic book lényegét: nem olcsó szórakozás hülye gyerekeknek, de nem is művészetpótlék a komolyabb mondanivalóktól kínzó fejfájással szenvedőknek. Peter David intelligens és rutinos író, tökéletesen ismeri a szuperhősös képregények dinamikáját, univerzumát és olvasóközönségét, tudja, mi kell nekünk, és ezt mindig megbízhatóan le is szállítja.

A Maszk nélkül ciklus témája az a hatalmas, részben váratlan problémahalmaz, amellyel Peter Parkernek szembesülnie kell, miután Tony Stark unszolására a Polgárháború kitörése előtt nyilvánosa leleplezte kettős identitását. Arra számíthatott ugyan, hogy veszedelmes ellenségei minden korábbinál elszántabban törnek a vesztére, és hogy közvetlen hozzátartozóira fokozottabban kell vigyáznia (pláne, hogy miután Vasember oldaláról átállt Amerika Kapitány csapatához, megszűnt a Stark által szavatolt biztonságuk), de ki gondolta volna, hogy előkerül egykori barátnője, Debbie Whitman, és mindenféle szemétségekkel vádolja egy botránykönyvben?

Debbie nem járt ugyan sokáig Peterrel, ám a hűségesebb magyar olvasók számára mégis ismerős, ugyanis az első Semic-sorozat indulásának az idején (pontosabban: az eredettörténetet bemutató első szám utántól kezdve) egészen a 15.-ig rendszeresen szerepelt a sorozatban, míg aztán vissza nem tért Peter életébe az előző éveket Floridában töltő Mary Jane. Deborah Whitman karakterét Marv Wolfman teremtette meg, és az őt követő Denny O’Neil szerkesztői-írói regnálása alatt szövődött a munkahelyi románca Peter Parkerrel. O’Neil és Roger Stern egyaránt arra törekedett, hogy nagyon különbözőnek írja Debbie-t akár Mary Jane-hez, akár Gwen Stacy-hez képest. Ez talán túl jól is sikerült nekik, hiszen már menetközben érezhető volt, hogy ez a kapcsolat nem lesz hosszú életű, mert Debbie sokkal nehezebben viselte elődeinél Pókember ismételt felbukkanásait. Mintegy két-két és fél év után Debbie ment (Peter titkának a birtokában, ezt fontos kiemelni), és visszajött Mary Jane (aki viszont „hivatalosan” még nem sejtette, hogy Peter azonos Pókemberrel).

(És ment Denny O’Neil is, vissza Batmanhez a DC-nél – Marveles időszakából nem a Pókember volt a legemlékezetesebb, hanem Tony Stark leváltása Jim Rhodesszal, Obadiah Stane karakterének a megteremtése, és Stark alkoholproblémájának a komoly kezelése az Iron Manben.)

Szintén régi kedvelt gonoszunk a(z eredeti) Keselyű, akit már a magyar Csodálatos Pókember 11-12. számában, legutóbb pedig az első három Pókember-könyvben láthattunk. Adrian Toomes Pókember egyik ősi ellensége, már az Amazing Spider-Man második számában színre lépett, és ő volt az első visszatérő gonosz. Szárnyainak köszönhetően mindig komoly gondokat tudott okozni Peternek, az évtizedek során sok igencsak látványos bunyót bonyolítottak le egymással. Még korábban megtudtuk, hogy Toomes nem éppen fiatal ember (egyszer öregek otthonába is került), és a korára való utalásokkal Pókember mindig fel tudta piszkálni. Most pedig, hogy megtudta, annak idején egy tizenéves kölyök bánt el vele, még jobban bepipult.

David mesterien kezeli ezeket az ismerős figurákat, ahogy persze magát Petert/Pókembert is. Nincs is kellemesebb élmény, mint hátradőlni, és élvezettel olvasni az emlékekre építő, de a nosztalgikus érzéseket mégis ügyesen kiküszöböli történetet.

Hibátlan képregény nem létezik, ezért csak meg kell említeni, hogy Betty Brant-Leeds és Flash Thompson viselkedésével van egy kis gond, bár valószínűleg ezért nem Davidet kell elsősorban hibáztatni, hanem az évtizedek során a karakterüket összevissza változtató írók sokaságát. Betty most éppen jóval határozottabb, mint korábban nem egyszer, az emlékezetét vesztett Flash kicsit tohonyább, mint jónéhányszor, de hát akkor most éppen ilyenek, na. A másik problémám Arrow-val van, nem igazán szeretem, amikor hosszú hónapokon keresztül vezetnek fel egy karaktert, utólag teljesen érthetetlen, hogy miért marad tétlen, miért várakozik olyan sokáig. De persze, biztos kellenek ilyen teaserek.

Megint visszautalva a különszámra, azt is el kell mondani, hogy a legjobb író munkája is félrecsúszhat, ha nem kap maga mellé alkotótársnak egy megfelelő rajzolót. Itt viszont ez is teljesen rendben van. Noha Scot Eaton bemutatkozása a magyar olvasók előtt nem sikerült tökéletesre a könnyen felejthető A múlt emlékei: Sarah történetével, ezúttal panaszra semmi ok, mind a „klasszikus” Pókember-rajzokat kedvelők, mind a modernebb grafikai megoldások iránt rajongók meg lehetnek elégedve az eredménnyel. A színezés itt sem mindig tökéletes (az árnyékok és a színek kombinálása nem könnyű feladat), de a nyílt terepen, nappal játszódó jelenetekben kevéssé zavaró.

Összességében: ez kell a Pókember-olvasónak, csak így tovább, még, még, még.

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr405501164

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2013.09.09. 08:53:25

Nagyon jól írja Keselyűt, hogy miért pont ezt a madarat választotta Toomes "totemnek" végre egy jó magyarázatot kapunk.