Az ötödik Dampyr-kötet – A kőhíd alatt – több újítást hozott. Ez az első olyan rész, amely egy nagyon konkrét és valós helyszínen játszódik (Prágában), és amelyben nem vámpírok Harlan Draka ellenségei. Mindkét változás kifejezetten jót tesz a történetnek, és ez még csak a kezdet.

Az alkotópáros megegyezik a harmadik epizódéval, tehát Mauro Boselli az író, Luca Rossi a rajzoló. Utóbbi stílusa nem a kedvencem a Dampyron belül, de el kell ismernem, hogy ehhez a ködös sztorihoz jobban passzol, mint az előző résznél megtapsolt Dotti.

Harlan ismét szólóban szerepel, tehát Tesla és Kurjak nélkül, akiket csak egy rövid visszatekintésben láthatunk, amikor az előző részhez kapcsolódva moszkvai szállodájukban felfedeznek egy látszólag ott felejtett, ám valójában ki tudja, ki által elhelyezett üzenetet, amely Prágába hívja Harlant. Az üzenet küldője bizonyos Caleb Lost, aki azt állítja, hogy ismeri Harlan apját, bár nem a fajtájukhoz tartozik. Kölcsönös hasznot húznának a találkozásból, írja, és ez felkelti Harlan érdeklődését.

Ha a sorozat még mindig futna nálunk, nem árulnék el nagy titkot azzal, hogy Caleb Lost és egy másik, ebben az epizódban bemutatkozó szereplő, Nikolaus, még jó néhányszor vissza fognak térni Harlan életébe. Ahogy az először itt megemlített Nergal, az egyik legöregebb vámpír is.

Caleb számos információval látja el Harlant. Így megtudjuk, hogy jelenleg ő az egyetlen dampyr, valamint azt is, hogy mintegy ötven igazi vámpírról – a Sötétség Urairól, egy ősi faj utolsó képviselőiről – sikerült adatokat gyűjteni, bár feltehetően legalább ugyanennyi létezik még rajtuk kívül. Maga Caleb azonban még náluk is ősibb lény, ahogy „a másik csapatban” játszó Nikolaus is. Harlant mindkét új barátja vonzza, Calebben hasznos szövetségest lát a vámpírok ellen harcban, Nikolaus pedig eddig számára ismeretlen természetfeletti erők megcsillantásával ébreszti fel a kíváncsiságát.

Természetesen nem meséljük el a teljes történetet, csak annyit árulunk el róla, hogy Prágáról lévén szó szinte magától értetődően a Gólem felélesztése a tét (ahogy azt már a címlapról is sejteni lehet). Feltűnő továbbá, hogy Harlan ezúttal jóval passzívabb, szinte sodródó szerepet tölt be saját történetében, szinte fatalista módon veszi tudomásul. hogy merre tereli őt Caleb és Nikolaus.

Erről az inkább szemlélődő, mint az eseményeket aktívan befolyásoló protagonistáról az olasz képregény egyik legismertebb antihőse, Hugo Pratt legkiválóbb teremtménye, Corto Maltese jutott az eszembe. Főleg a „kelta” ciklus, amelyben Corto hasonlóan felfoghatatlan természetfeletti figurákkal kerül kapcsolatba, mint itt Harlan. Nem hinném, hogy csak én magyaráznám bele a hasonlóságot – amikor a történet végén Harlan fejére nyomja a Nikolaus által elhagyott, majd megtalált sapkát, úgy érzem, egyértelmű az asszociáció. Caleb pedig, aki szerint „nem illik hozzá” a sapka, nem csak David Bowie arcvonásait, hanem viharkabátjának köszönhetően egy angolszász képregényfigurát, a brit írók által az amerikai mainstream számára teremtett John Constantine-t is felidézi (és ne feledjük, hogy Constantine egyik fő nemezise egy ugyancsak Nergal nevű démon). Boselli roppant ügyesen és magabiztosan vezetett, mindvégig izgalmas és sejtelmes története érzésem szerint pompás tisztelgés a nagy elődök előtt. Melegen ajánlom.

Bayer Antal