Hihetetlen Pókember 11 - kritika

2013. október 15. 07:53 - Bayer Antal

HihetetelPokember11.jpgNem terveztem ugyan, hogy a Hihetetlen Pókember minden egyes számáról írni fogok, de a legutóbbi kiváló bizonyítéka annak, hogy „ha ketten csinálják ugyanazt, az már nem ugyanaz”. Mivel a magyar kiadás válogat az eredeti megjelenések között, most úgy alakult, hogy két különböző alkotópáros munkáját olvashattuk ugyanabban a lapban (ahogy egyébként már a 8-as számban is).

A füzet első felében Peter David és Scott Eaton fejezi be az előző számban megkezdett Debbie Whitmanes és Keselyűs történetet (eredetileg Friendly Neighborhood Spider-Man 16), míg a másodikban visszatér Roberto Aguirre-Sacasa és Angel Medina Mary Jane belső monológjával és a sztárvendég Sue Stormmal folytatott beszélgetésével, valamint szinte mellékesen Rinó és Pókember bunyójával (eredetileg Sensational Spider-Man 32).

Egy pillanatig sem rejtem véka alá, hogy nekem az első tetszik jobban, sokkal jobban. Már nem egyszer méltattam Peter Davidet, azon kevés szuperhős-írók egyikét, akinek szinte hibátlan érzéke van a túlzások elkerülésére. Nála valahogy mindenből pont annyi van, amennyi kell: látvány, akció, érzelem, szellemesség, poénkodás, magvas mondanivaló, hősiesség és hétköznapiság. Miközben nem csinál semmi különlegeset, nem történik az ő Pókemberével semmi olyasmi, amihez hasonló ne történt volna már meg más írók ténykedése során, és mégis mindig egyes alkalommal meg tudja fogni az embert. Hiába tudjuk az eszünkkel, hogy a második képen a halálába zuhanó Pókember túl fogja élni ezt az epizódot, és hogy ezúttal is le fogja győzni ősrégi ellenségét, David el tudja érni, hogy izguljunk érte, és ha az egészen nem is, de a részleteken, a „hogyan”-on meglepődjünk.

A másodikra meg jóindulatúan mondjuk azt, hogy nincs ezzel semmi baj, de valahogy mégsem az igazi. Tisztességesen van megcsinálva, csak el van eltúlozva az egész. Ellentétben a David által írt történettel, itt mindenből egy kicsit túl sok van. Túlzottak az érzelmek, túl teátrálisak a pózok és az arckifejezések, túlságosan (komolyan vehetetlenül) ijesztő az ajtó mögül felbukkanó szörny, Mary Jane és Sue nagy beszélgetése túl sok közhelyt sorakoztat fel túl hosszasan, és az utolsó panel túlságosan hatásvadász.

A Mini-Marvel ezúttal vicces volt, Chris Giarrusso sorozatának a rövid poénok kedveznek.

Bayer Antal

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr645569050

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.