A hétvégén megrendezett V. Szegedi Képregényfesztiválon az egyik előadásban megemlítődött Robert Crumb neve. Aki megemlítette, Szabó Zoltán Ádám volt, az előadás címe pedig: "Részletek a hazai képregénytörténet egyik nem létező fejezetéből - avagy ismerkedés az utóbbi három évtized hazai underground képregényeivel."

Az előadás három kulcsszava a nemlétező, a hazai és az underground voltak, ezért is örvendetes, hogy Robert Crumbról is szó esett, még ha csak mintegy mellékesen is. Robert Crumb arra volt/van és lesz példa, hogy az amerikai képregényes underground meghatározó alakja, és magyarul nem olvashatunk tőle semmit.

Crumb 1968-ban indította útjára a Zap Comixot. Ez egy olyan rendszertelenül megjelenő kiadvány volt, amely politikailag a meglehetősen Vietnam-kritikus hippimozgalmakhoz állt közel, stílusa nagyon ironikus, rajzai eltúlzottak és groteszkek voltak. Crumb nagyon szkeptikus volt az elfogadott amerikai kultúrával szemben, és az ezidőtájt virágzó pop arthoz hasonlóan ő is átdolgozta, ő is apró ironikus változtatásokkal dolgozta át a korábbi évtizedek képregényes felhozatalát.Amit azonban máshogy csinált, mint a pop art (mint Lichtenstein), az az, hogy nem csak a képregények tartalmát emelte át/ironizálta, hanem a formáját is. Vagyis míg a pop art alkotói képregényes szereplőket és helyzeteket emeltek át a képregényekből a festményeikbe, addig Crumb a képregény formanyelvét ironizálta szét egy másik képregényben, a Zap Comixban.

Hogy mennyire meghatározó is az, amit Crumb művelt, azt négy pontban lehet összefoglalni:

1. Munkásságával bemutatta / bebizonyította, hogy a domináns képregénykiadással és képregényterjesztéssel szembemenve (pl DC) is lehet hosszú életű és sikeres képregényt alkotni. Crumbot nem kötötte sem a szerkesztői kontroll, sem a Comics Code Authority, sem az öncenzúra: úgy volt erőszakos, szexista, és nem polkorrekt, ahogy csak akart. A DC/Marvel-féle csapatmunkával szemben Crumb a képregényalkotó önállóságát hirdette és valósította meg, vagyis azt, hogy egyetlen művész végzi az összes alkotói folyamatot, így ő irányítja, hogy mi hogyan valósuljon meg.

Ez hosszútávon vitákat produkált arról a pikáns kérdésről, hogy ki birtokolja a képregényeket, annak kiadási jogait, ki kapja a jogdíjakat. Míg korábban a nagy kiadó minden jogot magának követelt, Crumb szerepe jelentős abban,hogy ez a rendszer fokozatosan átalakult, és mára a képregényt teljes egészében az alkotó birtokolhassa Amerikában.

2. Crumb teljesen szakított azzal, hogy rendszeres időközönként jelentesse meg a Zapot. Ez a gyakorlat a nagy kiadókra volt jellemző, akik egyúttal a (többnyire szuperhősös) sorozatok címeivel igyekeztek magukhoz láncolni a közönséget. Crumb munkássága jelentős, mert egy lépés azon folyamatban, amelynek eredményekén ma már az alkotók nevei ugyanolyan húzóerőt képviselnek, mint a sorozatok vagy karakterek nevei (Alan Moore, Frank Miller, stb.)

3. Crumb és az általa favorizált alkotási folyamat hozzájárult ahhoz az igencsak romantikus elképzeléshez, hogy a képregényalkotó egy magányos farkas, egy művész és zseni, akinek saját szabályai és világa van. Szakszóval ő az auteur. A filmtörténetben a hasonló auteur-kultusz ugyanebben az időben virágzott, alkotói talán jobban ismertek, pl. a francia újhullámos filmrendezők mindegyike, Renoir, Godard, Truffaut, vagy Hitchcock, vagy Bergman. Egy auteur bármit csinál, jól csinálja. Eme felfogás alapján lettek a képregényvilágnak is auteurjei, Alan Moore, megint csak, és még sokan mások. (Egy érdekes, de messzire vezető kérdés, hogy az auteur-kultusz mikor isteníti az írót, és mikor a rajzolót.)

4. Végül Crumb munkássága népszerűsítette az irónia eszközét. A Zapben régebbi képregényes ötleteket, eszközöket, karaktereket gondol újra, pl. átértelmezi a vicces kisállatokat, vagy a szuperhős-műfajt, vagy a horrort.

(Szép Eszter, Charles Hatfield: Alternative Comics. An Emerging Literature c. könyve alapján.)