Az első magyar nyelvű Dylan Dog-képregény megjelenéséhez kapcsolódva abban a megtiszteltetésben lesz részünk, hogy Budapesten üdvözölhetjük a legelső sztori rajzolóját. Angelo Stano volt olyan kedves, hogy látogatása előtt válaszolt néhány, e-mailben feltett kérdésünkre.

Bayer Antal: Nálunk a legnépszerűbbek a Marvel- és DC-képregények, és ezeknek a készítéséről eléggé képben vagyunk, ismerjük az alkotói szerepeket, úgyismint író, ceruzarajzoló, tuskihúzó, szerkesztő. Arról viszont abszolút semmit sem tudunk, hogy működik egy olyan nagy olasz kiadó, mint a Bonelli. Fel tudná vázolni ezt nekünk? Például ki dönti el, hogy mit adnak ki, ki az egyes címek tulajdonosa, a figura megalkotója dönti-e el (jelen esetben Tiziano Sclavi), hogy mit ír ő maga, van-e jóváhagyási joga a mások által írt történeteknél, ki választja ki a rajzolót, és így tovább.

Angelo Stano: Nagy vonalakban azt lehet mondani, hogy a Sergio Bonelli kiadói politikáját nagymértékben egy hosszú családi hagyomány által kialakított erős központosítási szándék jellemzi. Minden egyes címnél mindent a szerkesztőségen belül dönt el a szerkesztő, a főszerkesztő és a sorozat gondozója, aki nem feltétlenül azonos a sorozat eredeti megalkotójával. A szerkesztők először megkapják a szinopszisokat és a forgatókönyveket értékelésre. Csak a történet jóváhagyása után adják át a feladatot a rajzolónak. Miután ő végzett, következik a szöveg beírása, ami a mai napig kézzel történik, ezt a munkát külön szakemberek végzik. Végül a nyomdába adás előtt minden történetet ismét átnéznek, esetleg apró javításokat, módosításokat végeznek rajta. Néhány külön eset kivételével ez a gyakorlat lehetővé teszi a kiadó számára, hogy jogtulajdonosként ellenőrzés alatt tartsa az adott címet. A Dylan Dog és az újabb címek estében a jogokat közösen gyakorolják a sorozat eredeti megalkotójával. A többi közreműködő író munkáját az elvégzett feladatnak megfelelően honorálják. Ugyanez áll a rajzolóra is, akit mindig egy adott történetre választanak ki, a korábbi munkájának a minőségét és egyedi stílusát figyelembe véve.

BA: Hány epizódon dolgoznak egyszerre? A rajzoló általában egyedül dolgozik, vagy vannak asszisztensei? Hány nap áll a rendelkezésére a 96 oldalnyi kötet megrajzolásához?

AS: A rendszeres, havi megjelenés biztosítására valóban szükséges, hogy egyszerre több rajzoló is dolgozzon, több történeten. Az asszisztensek alkalmazása ritka dolog, illetve van olyan eset, hogy párban dolgoznak, mint például a számos Dylan Dog-történetet jegyző Montanari és Grassini. A rendelkezésre álló idő minimum hat hónap, de akár két év is lehet, az adott rajzoló kapacitásának és munkatempójának megfelelően.

BA: Olvastam néhány interjúban, hogy Sclavi személyesen választotta ki önt a legelső Dylan Dog-történet megrajzolására. A másodikat azonban valaki más csinálta, és csak a 24. résznél tért vissza a címhez. Ez a saját döntése volt, mert időközben valami máson dolgozott, vagy a szerkesztőségé?

AS: Ami engem illet, közismerten lassan dolgozom, így másfél évembe került az első Dylan Dog-epizód megrajzolása, és mivel valóban dolgoztam máson is, a következő epizódot majdnem két év alatt készítettem el. Egy ilyen munkaigényes sorozatnál, mint a Dylan Dog, ahol nem csak havi számokban kell gondolkozni, hanem évkönyvekben, különkiadásokban, óriáskiadásokban, színes albumokban és így tovább, nagy létszámú rajzológárdára van szükség.

BA: Már hosszabb ideje ön a Dylan Dog-sorozat címlaprajzolója. Jobban szeret borítókat készíteni, mint teljes történeteket? Ha már nem dolgozik kifejezetten gyorsan…

AS: Elsősorban képregényrajzolónak tekintem magamat, aki mellesleg címlapokat is készít, de nem vagyok illusztrátor. Akkor érzem igazán elememben magamat, amikor képregényen dolgozom, ilyenkor hozom ki magamból a legtöbbet. A címlapok készítése intenzív egyeztetést igényel a sorozat gondozójával és a szerkesztőséggel, ami szükségszerűen korlátozza a rajzoló mozgásszabadságát.

BA: Dylan Dog és a Bonelli többi legismertebb címe már évek óta jelen van a piacon. Még mindig ezek a legnépszerűbb képregények Olaszországban?

AS: Az eladott példányszámokat nézve azt mondom, hogy igen. A Bonelli újságos terjesztésben árusítja a képregényeit, ami országos jelenlétet biztosít a számára. A többi, általában kisebb kiadó a szakboltokra koncentrál. De általában véve a képregények eladása kétségtelenül csökkenőben van, és ez mindenkit érint. Ennek az okait mindannyian ismerjük, nem is megyek bele a felsorolásukba. Egyre kevesebben olvasnak képregényt, így a képregény lassan átalakul réspiaci termékké. Azt hiszem, hogy ez elkerülhetetlen.

BA: Mik a jelenlegi trendek a fumetti, a comics és a manga olvasók tekintetében, ön szerint milyen irányba mennek a dolgok?

AS: Nem ismerem az amerikai és japán képregények eladási adatait, de azt tudom, hogy szuperhősös képregények olvasói a Bonelli képregényeket is olvassák, a mangaolvasók viszont alig olvasnak mást. Most pedig egyre szélesebb lesz a választék, ami kibővül a graphic novel típusú, online és független képregényekkel, ami nagyobb önkifejezési és kísérletezési szabadságot jelent a fiatal alkotók számára.

BA: Többször is említette, hogy milyen nagy hatással volt önre Hugo Pratt. Jelen van még a mai olvasók fejében Pratt és a többi híres olasz képregényalkotó, mint például Crepax, Battaglia, Manara, Serpieri és Giardino, még mindig példaképnek tekintik őket a fiatalok?

AS: Abból ítélve, amit látok, úgy vélem, hogy nem. Az új, fiatal alkotók egyértelműen más mintákat követnek, az éppen aktuális „trendy” francia és japán, néha olasz rajzolókat.

BA: Melyik a kedvenc Dylan Dog-története, és ki a kedvenc Dylan Dog-rajzolója (saját magán kívül, persze).

AS: Erre nehéz válaszolni, mert olyan sok a jó, de ha muszáj egyetlen egyet kiemelnem, akkor Ghornak, a torzszülöttnek a rövid, de emblematikus története, akit a szülei a pincébe zárva tartank. Tiziano Sclavi így írt erről: „Az arca még torzabb, mint Charles Laughton Quasimodójáé, a szeme majd kiesik a helyéről, alig van pár csomónyi haja, a szája ferde, a fogai állatias, krokodilszerűen több sorban rendeződnek. A teste és a szíve összetörve, szülei azzal fizettetik meg születése bűnét, hogy háziállatként tartják a pincében, és olyan tálkából etetik, mint egy kutyát.” Amikor halálos szúrást kap, a kis Ghor elvonszolja magát a börtönéből, és egy Halloween-szerű álarcosbálban találja magát. A riasztó és bizarr maszkok közepette a kis torzszülött végre otthon érzi magát. Ghor boldogan hal meg, abban a tudatban, hogy valójában a szülei a szörnyetegek. Könnyfakasztó befejezés, de van mondanivalója.

A kollégáim munkájáról beszélni még nehezebb. Inkább azokat nevezném meg, akiknek a legérdekesebb a rajza, mint például Piero Dall’Angolt és a száraz, mesterségesen expresszionista stílusát, és Massimo Carnavalét, aki azon kívül, hogy kiváló illusztrátor és címlaprajzoló, bravúrosan készítette el a „Mater Morbi” című gyönyörű epizódot.

BA: Olvas képregényeket? Kik a kedvencei (rajzolók, írók, sorozatok)?

AS: Hüm, az idő múltával kissé felületes és nagyon válogatós olvasó lett belőlem. Mielőtt elolvasok egy szöveget, le kell, hogy nyűgözzenek a képek, és leginkább azok az alkotók érdekelnek, akik az enyémhez hasonló módon tekintenek a világra, de persze egyedi stílussal. Ilyen például a francia Nicolas de Crécy, Baru, Bilal, Blutch, Baudoin és az olasz Gipi és Manuele Fior. De a lista persze túl hosszú lenne.

BA: Köszönjük a beszélgetést, és viszlát Budapesten!