Batman 1 - kritika

2014. június 19. 10:46 - Bayer Antal

Batman01.jpgAmikor kiderült, hogy a jogtulajdonos a magyar piachoz képest irreális magasságba emelte a belépési küszöböt (értsd: az előlegként, egy összegben kifizetendő összeget), és így a Képes Kiadó tíz önálló és két Supermannel társbérletes kötet után kénytelen volt leállni a Batman hazai kiadásával, bizton állíthatom, hogy kevesen sajnálták jobban ezt a kedvezőtlen fordulatot, mint én – hiszen fordítója és szerkesztője voltam valamennyinek, és nagyon szerettem is csinálni. Aztán eltelt pár év, és a Kingpin kiadó gondolt egy nagyot, és újságos terjesztésben hozta vissza a Denevérembert. Úgyhogy most az irigység beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy…

Dehogy mondom. Örülök Batman visszatérésének, felhőtlenül örülök, és megtisztelő, hogy legalább „szakértőként” bekerültem az impresszumba, néhány ponton olyan tanácsot tudtam adni Benes Attila egyébként kiváló fordításához, amely bekerült a végső szövegbe. Úgyhogy most az elfogultság beszél belőlem, amikor azt mondom, hogy…

Szóval eddig egy-egy: lenne okom a kiadvány leszólására és felmagasztalására egyaránt. Úgyhogy nem teszem egyiket sem, hanem maradok inkább a szokásos, amennyire csak lehetséges, tárgyilagos hangvételnél.

A kéthavi lap első története nagyjából egyidős az utolsó magyar nyelvű kötettel (Hush szíve), ami különösen jó hír, hiszen ezúttal nem kell hosszú „ez történt közben” magyarázatokkal élni. A valódi életben 2006-ban járunk, amikor a DC Comics egy bátor húzással Grant Morrisonra bízta Batmant. A lépés bátor volt, de akkor már nem teljesen váratlan, hiszen a korábban leginkább a saját ötleteivel tündöklő Morrison ezt megelőzően éveken át írta a JLA-t és az X-Ment, méghozzá az igényes rajongók általános megelégedésére. Míg az 1990-es évek elején csak olyan szuperhőst volt szabad Morrisonra bízni, akinek a sorsáról nem volt különösebb elképzelése a kiadónak, így nem is kapott szívbajt, ha egészen elképesztő irányokba fordult a történet (lásd Animal Man, Doom Patrol), vagy csak egyetlen, utólag gond nélkül „alternatívnak” minősíthető sztorikat írhatott (Batmanről az Arkham Elmegyógyintézetet), tíz-tizenöt évvel későbbre megváltozott az író – de az olvasó is.

Morrison időközben vérprofi íróvá vált, méghozzá abból a kivételes fajtából, aki képes egyszerre tiszteletet mutatni az előzmények iránt és egészen új elemekkel és gazdagítani a hagyományokat. Nézőpontjai szokatlanok, kiszámíthatatlanok, ugyanakkor mindig a kötelező keretek között tud maradni. De a páratlan sikerhez – hét évig maradhatott Batman kalandjainak a krónikása, amihez hasonlót kevesen mondhatnak el magukról – szükség volt arra is, hogy megváltozzanak a rajongói elvárások. A Batman olvasói ugyanis megöregedtek, a mai történetek jóval idősebb, jellemzően huszon- és harmincéves férfiak érdeklődésére számíthatnak.

Még ennél is fontosabb, hogy a változások a vásárlási szokásokra is kiterjedtek. 20-25 évvel korábban csak mutatóba léteztek gyűjteményes kötetek, 10-15 évvel korábban pedig marginális érdeklődésre számítottak, a 2000-es évek közepétől már számottevő jövedelemforrássá váltak a nagy kiadók számára. Míg a havilapok olvasótábora a húsz éven át tartó csökkenés után stabilizálódott, a köteteké lassan, de biztosan növekedett, ráadásul ebben a formában jóval hosszabb időn át elérhetők maradnak a képregények. Egyértelműen meglátszik ennek a fejleménynek a hatása a történeteken, hiszen immár minden sztori legalább négy, de inkább öt-hat vagy még több havilap-számon át ível. Sőt, ezeket a hosszú epizódokat is egyre gyakrabban kötik össze egy még nagyobb történet részeiként. Ennek az újfajta történetmesélésnek a legnagyobb mestere Brian Michael Bendis, de nagyrészt éppen a Batmanen töltött hét éve alatt Morrison bizonyította, hogy jól megy ez neki is.

Azt az új magyar kiadásnak csak a későbbi részeiből fogjuk megtudni, hogy micsoda háttérmunkát végzett el Morrison, mennyi régen elfelejtett szereplőt és konceptet szőtt bele a történeteibe, de már az első számban egy bombát robbant, és ezzel is egy korábbi történetre utal. Nem árulunk el vele nagy titkot, hiszen az első sztori utolsó képeiből kiderül (és a Batman iránt valamennyire is érdeklődők úgyis tudják): Batmannek van egy fia, akinek a létezéséről nem is tud. De maga a cím is egyértelmű: Batman és fia.

Persze, egy ilyen komplex történettől el is várható, hogy az apa-fiú kapcsolatot a legkülönbözőbb vetületekből vizsgálja, és erre sor is fog kerülni, méghozzá Batman „fiainak”, vagyis a különböző korszakok Robinjainak az aktív részvételével. Egyelőre azonban csak annyit tudunk meg, hogy Bruce Wayne-nek nemsokára szembesülnie kell azzal a ténnyel, hogy van egy vér szerinti leszármazottja is.

Megint csak nem hiszem, hogy sokaknak rontanám el a szórakozását azzal, hogy előrebocsátom, az „új fiú”, Damian egészen más egyéniség, mint Dick Grayson, Tim Drake vagy akár Jason Todd, és „megosztónak” nevezem a figuráját, azzal messze nem fejezem ki az amerikai olvasók végletes reakcióit. Feltehetően hasonló véleményeket fogunk majd látni a hazai fórumokon is az új olvasóktól, de ennek most nem is mennék jobban elébe.

A legérdekesebb kérdés talán az, hogy miért volt „szükség” arra, hogy Batmanek fia legyen? Lehet itt valami összefüggést találni az olvasókör idősödésével?

Nos, nem hinném, hogy különösebben hajánál fogva előrángatott elmélet lenne erre a kérdésre igennel válaszolni.

Azt tudjuk, hogy Robin figuráját eredetileg a kiadó erőltette rá a Batman-írókra, azzal a magyarázattal, hogy a fiatal olvasók könnyebben azonosulnak egy kortársukkal, aki izgalmas kalandokra kísérheti el az apafiguraként is működő főhőst, és ez a trükk – amelyet számos más szuperhősnél is bevetettek – abszolút bevált, egészen az 1960-as évek végéig Robin jelenléte komoly szerepet játszott a Batman-képregények sikerében.

A főként az 1970-es és kisebb mértékben az 1980-as évekre jellemző „lázadó tinédzser kontra kissé maradi felnőtt” korszakban Batman és Robin ritkábban találkoztak, és az akkori képregényeket sok jogos kritika érte azért, hogy bár elvileg a tizenéves olvasóknak szóltak és az ő szempontjaikat igyekeztek szem előtt tartani, valójában többnyire „lefelé beszéltek”, és az olvasóknál tíz-húsz vagy még több évvel idősebb írók és szerkesztők egyszerűen nem találták el a megfelelő nyelvezetet.

A viszonylag gyors tempóban egymást követő két újabb Robinnál (főleg a másodiknál, Tim Drake-nél) az írók már okultak valamelyest elődeik tévedéseiből, komplexebb apa-fiú viszonyokat mutattak be, de ezt az időszakot visszatekintve leginkább útkeresésnek lehet tekinteni. Úgy gondolom, az olvasói azonosulás itt fordult meg véglegesen, és ezt a kiadónak és az íróknak egyaránt meg kellett emészteniük. Hol az idősebb, hol a fiatalabb generáció megértése felé lengett ki az inga, valahogy az lehetett az ember érzése, hogy minden korosztálynak próbálnak egyszerre megfelelni. Sokszor olvasok olyan magyar olvasói véleményeket is, amelyek szerint Robinra semmi szükség, legszívesebben kiírnák még a kontinuitásból is. Ezek az olvasók minden bizonnyal az 1990-es évek Robinjait ismerték meg.

A Batman és fia viszont már annak a kornak a terméke, amelyben nincs olyan olvasó, aki a fiatalabb szereplővel, a „sidekick”-kel azonosulna – az ő fantáziája már csak Batman helyzetébe tudja beleképzelni magát. A mai, idősebb Batman-olvasó magánéletében azonban már nem csak a csajozás van jelen, hanem a családalapítás és a gyereknevelés is. Sőt nem csak az aranyos kölök, akire Pókemberes pizsamát lehet adni, hanem a nagyszájú tizenéves is, aki mindent jobban tud (méghozzá a felgyorsult technológiai változásokból kifolyólag gyakran tényleg). Felnőtt problémák.

Persze, lehet akárhány alsó és felső rétege, egy Batman-történet célja azért elsősorban az izgalmas szórakoztatás, és az elmélkedést lezárva ezzel vissza is térhetünk a nyitószámra. A Morrison és Andy Kubert rajzoló alkotta páros jól teljesít, ha nem is feltétlenül valamennyi elődjüknél jobban. Mesterien készítik elő a terepet, ügyesen vázolják fel, hogyan képzelik Bruce, Alfred és Tim egymáshoz viszonyulását, bevezetik (újra) a magyar olvasó számára még ismeretlen Kirk Langstromot, az Emberdenevér civil identitását, és az utolsó oldalakon robbantják a bombát. Még szép, hogy meg kell venni a folytatást.

Nem minden olvasó fog örülni viszont annak, hogy kéthavonta csak egy Batman-sztorit kap, hiszen a füzet második története az eredetileg kötetben megkezdett Gotham City Ragadozók (Birds of Prey). A legelszántabb, meggyőzhetetlen rajongókon kívül azonban valószínűleg sokak tetszését el fogja nyerni, hiszen Gail Simone jó író, történetei összetettek, karakterei rokonszenvesen emberiek, Ed Benes csinosra rajzolja a lányokat, és kőkemény akcióban sincs hiány. Doktori disszertációt aligha lehet írni belőle, de élvezetes, izgalmas olvasmány, és nyomokban még Batmant is tartalmaz.

Bayer Antal

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr106382089

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2014.06.20. 09:08:27

továbbra se tudom megérteni, hogy kingpin minek erőlteti ezeket a ragadozókat...