Peter Parker Pókember 2014-es különszám - kritika (?)

2014. november 18. 08:15 - Bayer Antal

PeterParkerKsz2014.jpgBár nem minden idei kiadványáról tudtam csak jót írni, ahhoz nem férhet semmi kétség, hogy a Kingpin kiadó remek évet zárt – és ennek méltó megkoronázása a napokban megjelent „klasszikus” Pókember különszám. Egy olyan, közel 120 oldalas füzet, amelyben találkozik a rajongók kiszolgálása a legjobb Marvel-történetek bemutatásának a küldetésével.

Ha létezik a „kritikán aluli” fogalom, a Stan Lee által írt korai Amazing Spider-Man-történetekre a „kritikán felüli” illene. Pontosabban talán a „kritikán túli”, hiszen éppenséggel lehetne boncolgatni mindenféle szempontból az eredetileg közel ötven éve, 1966-ban megjelent kalandokat, de nem érdemes, hiszen ennyi idő alatt ikonikus státuszra tettek szert, minden sutaságukkal együtt.

És ha már ikonikus státusz: míg maga Pókember figurája már első rajzolójánál, Steve Ditkónál elnyerte máig ismert külsejét, alteregója, Peter Parker az éppen az ebben a füzetben Ditkót váltó John Romitának köszönheti végleges kinézetét. Ditko sosem volt „realista” rajzoló, az ő figurái enyhén groteszkek, a hősök izomzata alig látszik, a lányok nem igazán „szépek” – Romita viszont számos romantikus képregényen szerzett hatalmas rutinnal érkezett a laphoz. A korábbi „geek” Peterből egycsapásra hősszerelmes lett, és jobbnál jobb csajok adták egymásnak nála a képzeletbeli kilincset.

A kiadvány az Amazing Spider-Man 39-43. számát öleli fel, és bár én ritkán használom a „kötelező” szót képregényre, ez bizony mindenkinek az, aki nincsen teljesen beoltva szuperhősök ellen. Az első sztoriban rögtön leleplezi Peter Parker Pókembert a Zöld Manó, aztán jön a Rinó, hogy elrabolja Pókember nemezisének, J. Jonah Jamesonnak az űrhajós fiát, és nem utolsósorban itt látható először Mary Jane Watson, itt mondja ki először, hogy „Face it, Tiger, you just hit the jackpot!” (Bármennyire is korrekt a magyar fordítás – ez a duma visszaadhatatlan.)

A Pókember-képregények egyik fő vonzereje a kezdetektől fogva Peter Parker magánéletének a bemutatása volt, amely éles kontrasztot mutatott önkéntes igazságosztói mivoltával. Visszatekintve különösen feltűnő, hogy itt nem egyszerűen egy képzelt világ és a valóság közötti pingpongozásról van szó. Az 1960-as évek szuperhősös képregényeinek az „amerikai realitása” ugyanis erősen elüt attól, ami ténylegesen történt az országban. Az a kép, amit a tinédzserekről festett Stan Lee, nem több közhelygyűjteménynél, ráadásul 5-10 évvel le volt maradva a valóságtól. 1966-ban már New Yorkra is átterjedt a „flower power”, a fiatal diákokat jobban foglalkoztatta a vietnami háború elleni tiltakozás, mint a saját motorbicikli szerzése, és egyre többen voltak, akik kínjukban kacagtak volna a korabeli képregényekben látható „divaton”. Eszképizmus ez a javából, és nincs ezzel semmi baj.

Bayer Antal

1 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr316910857

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.