Egyszer véget ér - Daytripper

2015. február 17. 08:37 - Képregényblog

Brazil szerzők képregényéről ritkán olvasunk magyarul. Nemrég a Roboraptor blogon dicsérték Fábio Moon és Gábriel Bá Daytripper című Eisner-, Harvey- és Eagle-díjnyertes munkáját, ebből az apropóból közöljük Kránicz Bence kritikáját, amely a Papírmozi 6. számában jelent meg, 2012-ben.

daytripper_02.jpgA Love & Rockets szériát jegyző Hernández testvérek, Gilbert és Jaime színrelépése után már meg sem lepődünk, hogy az Államok képregényiparába becsatlakozó, Latin-Amerikát képviselő, és jelenleg a legfontosabbnak nevezhető alkotók: ikrek. Fábio Moon és Gábriel Bá (mindkettő elég jó név, és egyik sem az igazi) egyszerre írnak és rajzolnak is, közös munkáikban nem tudni, ki miért is felelős pontosan. Nyilván tökéletesen ismerik egymás stílusát, két test, két lélek, egy rajzlap. Gabriel Bá az ismertebb kettőjük közül, ő rajzolta a kultstátuszra szert tett Umbrella Academyt. Ahhoz viszont, hogy komolyan kezdjék venni a brazil születésű, és máig São Paulóban alkotó fivéreket, nem Gerard Way sorozata kellett, sokkal inkább a De:Tales – Stories from Urban Brazil antológia. Itt már látszott, hogy Moon és Bá feladatuknak érzik Brazília képviseletét, meg akarják mutatni az országnak azt a részét, amit ők ismernek: a nagyvárosi, modern környezetet, ahol azonban jelen vannak az ősi hagyományok és a filmen igen dekoratív nyomor is (ld. az Isten városa vagy az Elitosztag világot bejárt példáit). A Daytripper, a páros eddigi életművének csúcspontja megközelíthető innen is, de nem érdemes csak brazil történetként olvasni – éppen hogy univerzalitása, egyetemes kérdéseket és értékeket felvonultató megközelítése miatt figyeltek fel rá olyan sokan.

A Vertigónál 2010-ben megjelent, tíz részes minisorozat minden epizódja Brás de Oliva Domingos életének egy pontjára kalauzol. Brás gyászjelentéseket ír egy São Paulo-i újságba, de valójában regényíró szeretne lenni, mint az apja - az első rész végén épp az ő tiszteletére rendezett ünnepségre tart, de sosem ér oda, mert a kisboltban lelövi egy rabló. És Brás a folytatásban is, minden rész végén meghal (egy kivétellel, arról később). Szívrohamban, autóbalesetben, műtét közben, valamikori legjobb barátja keze által, de meghal. A cím (ami eredetileg az egynapos útra induló turistát jelenti) egyszerre vonatkozik ránk, olvasókra, akik mindig csak egy rövid bepillantást kapunk Brás életébe, aztán el is hagyjuk őt, és magára Brásra, akinek a legtöbb epizód cselekményében egyetlen nap adatik a halál előtt. Különleges viszonyulás alakul ki az olvasóban Brás irányába: a második részben még bízunk, aztán a harmadiktól már egyértelmű, hogy főhősünket tényleg mindig el fogjuk veszíteni, emiatt pedig sokkal intenzívebben, aprólékosabban figyelünk oda minden rezdülésére. Hogyan viselkedik élete utolsó óráiban? Milyen döntéseket hoz? A szerzők könnyedén elérik, hogy úgy viselkedjünk, ahogy ők helyesnek tartják: a mindennapi élet minden egyes pillanatára figyeljünk oda, mert bármikor véget érhet az egész. Tulajdonképpen ennyi a Daytripper nagy üzenete, Moon és Bá legnagyobb teljesítménye pedig az, hogy mindezt az ő tolmácsolásukban nem érezzük sekélyesnek, ócska közhelynek.

Egyfelől azért nem, mert állításukat az élettapasztalatok gondosan kiválogatott és biztos ízléssel elénk tárt gyűjteményével támasztják alá. Kirajzolódik előttünk Brás teljes életútja: a súlyos apakomplexussal terhelt, mégis idealisztikus gyermekkor, kapcsolata legjobb barátjával (ami talán nem végződne tragédiával, ha Brás el tudná engedni ezt a kapcsolatot), az első szerelem, ami szakítással végződik, és a második, ami örökké tarthatna, a munka, a családalapítás, a békés öregkor. Olyan szép lenne erről olvasni tíz részen át, szabályos időrendben, ehelyett az alkotók kellemetlen nyersességgel kiszakítanak minket Brás életéből. A szereplő maga nem realizálja, hogy miféle kaland részese: munkája révén hiába találkozik sokat a halállal, nem gondolkozik el rajta igazán (a narráció harmadik személyű, mindentudó). Egyetlen fejezetben, a már említett 9. részben sejt meg valamit abból a hálóból, amibe a szerzők belekeverték. Itt végigálmodja az addig általunk már látott jeleneteket a saját életéből – itt ér össze a szereplő belső és a mű külső valósága, bravúros epizódot eredményezve.

daytripper05-017.jpg

Az ügyesen elővezetett giccs azonban mégiscsak giccs – hogy a Daytrippert nem érezzük annak, az legelsősorban az alkotók őszinteségén múlik. A Daytripper nem cinikus vén rókák által írt, szakmányban szívszorító biztonsági játék (amivel sokan a szintén brazil Paulo Coelhót vádolják), hanem annak a valóban megélt élménynek a lenyomata, hogy az ikrek ráismertek, rádöbbentek saját kapcsolataik mérhetetlen fontosságára. Érzelmességük könnyedén átragad az olvasóra - a képregény mellé a biztonság kedvéért érdemes bekészíteni három csomag papírzsebkendőt. Pláne, hogy érzelgősség terén nem fogják vissza magukat: az utolsó fejezetekben egyre több a könnyes arc, a hibázni képtelen színező, Dave Stewart pedig szabadjára engedi a magic hour effektet (az operatőrök hívják így azt a napszakot, amikor a nap még vagy már nem látszik, a fénye viszont beragyogja a vidéket, ezért bármit vesznek föl, az gyönyörűen néz ki). A tájaknak, a természeti és az épített környezetnek egyaránt nagy szerepe van a képregényben, visszautalva a szerzők szülőhazájának jelentőségére - de a fontos helyek, egy vidéki kunyhó, egy dolgozószoba, egy part menti halászfalu atmoszférájának megteremtése nagyobb hangsúlyt kap, mint pontos feltérképezésük. A Daytripper rajzi világa nagyobb teret enged egy-egy arckifejezésnek vagy szemvillanásnak, mint a háttereknek, de egy pillanatig sem tűnik kidolgozatlannak. Talán kell ez a könnyedség, ez a kitartott lebegésszerű állapot a rajzok terén, hogy könnyen át tudjunk lépni a főhős egyik életszakaszából a másikba. A sajátos dramaturgia ugyanis a Daytripper legnagyobb ötlete és fegyverténye.

daytripper09-017small.jpg

A mű nem egyszerűen felbontott időrendet alkalmaz, ami utólag koherens történetté állítható össze (mint például a Ponyvaregény), hanem alternatív életutakat mutat meg. Minden fejezet egy lehetőség, ami azt mutatja meg, hogyan alakulhatott volna tovább Brás sorsa, ha élete adott pontjain más döntéseket hoz, vagy csak máshogy alakulnak körülötte a dolgok. Hogy filmes példáknál maradjunk, A lé meg a Lola hasonló szerkezetű, bár ott minden történetvariáns ugyanabból az alapszituációból indul ki, korábból pedig ott van az Aranypolgár, ahol a Daytripperhez hasonlóan más életszakaszokban látjuk a főhőst, viszont mindig valaki más emlékein keresztül. A párhuzamos elbeszélések, egy történeten belül megmutatott sorsalternatívák a kortárs film fontos, a modernizmusból eredeztethető megoldásai, amik mára jobbára műfajokba ágyazódtak. A Daytripper esetében, hiába van szó képregényről, ugyanerről beszélhetünk: egy konvencionálisnak mondható, családi-szerelmi melodráma frissül fel és válik élettelivé a szokatlan dramaturgiának köszönhetően. A cselekményvilág játékos manipulálása persze nemcsak filmen mutatkozik meg: a Daytripper olvasója a Watchmen Dr. Manhattanjéhez hasonlítható, aki egyszerre látja a múltat, a jelent és a jövőt, számára nincs egyetlen idő, csak párhuzamos idők végtelenje. A képregény, éppen az olvasó szerepe miatt, talán jobban kínálja is magát az efféle elbeszélői vargabetűk, hálózatok számára. Amíg a film megállíthatatlanul, a képkockák előre megszabott sorrendjében pörög előttünk, képregényt olvasva több múlik az olvasó haladási sebességén és irányán, akkor is, ha az alkotó által felkínált olvasási szabályok a legtöbb esetben egyértelműek. Bele is zavarodhatunk a helyes sorrend követésébe, ez azonban általában rutintalan alkotók vagy kísérleti képregényesek esetében fordul elő. A maga által kijelölt határokon belül a Daytripper elbeszélése hagyományosnak mondható, az egyes részek teljesen szabályosan olvashatóak, elbizonytalanodva csak a 9. részben érezhetjük magunkat, de itt sem formai eszközök, hanem az álom-narratíva és az emlékezés struktúrájának kialakítása miatt.

daytripper10-017.jpg

Figyelemreméltó módon a mű szerkezete leginkább a nagy szuperhőscímek történetfolyamaira hasonlít. Pókember vagy Batman esetében már réges-rég lemondhattunk az összefüggő, az évtizedek minden egyes eseményét koherensen tartalmazni képes Nagy Történetről, helyette csak a mítosz alapelemei térnek vissza mémszerű biztos pontokként (erről a tapasztalatról szól Neil Gaiman és Andy Kubert Batman-története, a Whatever Happened to the Caped Crusader?). A Daytripper főhőse életében ugyanígy visszaköszönnek bizonyos személyek, helyek és történések, de nagy elbeszélés nincsen. Ahogy lemondunk róla, úgy irányulhat a figyelmünk a kis részletekre, apróságokra, és így bújhatunk bele igazán Brás bőrébe. Ő pedig pont azt éli át, amit a Minden megvan, Ottlik Géza novellájának főhőse, a hazájába évtizedek múltán visszatérő Jacobi Péter. Ahogy újra bejárja fiatalkorának színhelyeit, csak egyvalami forog a fejében: „Vörhenyes árnyalat játszott bele a napfénybe. Az utcazaj kitisztult, szétáradt; egy fiáker csattogott el, klopen-klopan; a kísérő városzúgás elúszott, túl a Széna-piacon, túl a folyón, a messzeségben; elúszott és visszacsengett a Húsvétszigetek felől. A Hebridákról. Valahonnét a Dél keresztje alól. Istenem, gondolta Jacobi, jártam ezen a földön.”

Kránicz Bence

Szólj hozzá!
Címkék: vertigo

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr937182111

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.