Hihetetlen Pókember 21 - kritika

2015. június 16. 12:26 - Bayer Antal

hpokember21.jpgA szuperhősös képregényekben az a bosszantó, hogy összességükben nehéz komolyan venni őket, főleg, ha a történetek alakulását külső szempontok befolyásolják. „Ezt a karaktert most cseréljük le átmenetileg egy másikra, mert akkor kétszer annyi játékfigurát tudunk eladni, a régiből és az újból.” „Ezt a karaktert pihentessük egy ideig, mert a most kijövő filmben nem kapott szerepet.” „Ezt a sorozatot most indítsuk újra az 1-es számtól, hogy egybeessen a tévésorozat premierjével.” Bármennyire érthetők is ezek a kapitalista megfontolások, és bármennyire is hozzájárulnak a képregényfigurák népszerűségnek a továbbéléséhez, mégsem örülünk tiszta szívvel, hogy a marketing ennyire átveszi az uralmat.

A szuperhősös képregényekben az az örömteli, hogy egyenként olvasva jól el lehet merülni bennük, kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Ha csak kicsit is odafigyelnek a szerkesztők, az alkotógárdák profi munkát fognak végezni, mindennapi könnyű élvezeti cikkünket megadják nekünk ma, és függőségünk súlyosságának függvényében izgatottan vagy türelmesen várjuk a következőt.

Aki nem olvasta annak idején (2008-ban) angolul az Amazing Spider-Mant, de azért odafigyelt a képregényes fórumokon, két dolgot tudhatott a Hihetetlen Pókember idei harmadik számának a megjelenése előtt:

- A rajongók közül sokan utálták ezt az időszakot, mert a Marvel deus ex machina (vagy inkább diabolus ex machina) módon avatkozott bele Peter Parker életébe, és külső szempontok (kecsegtetőbbnek ítélt marketing lehetőségek) alapján döntött úgy, hogy semmissé teszi eddigi életének néhány meghatározó elemét.

- Dan Slottot tartják az utóbbi idők legjobb Pókember-írójának.

A Hihetetlen Pókember idei harmadik számának a megjelenése után a magyar olvasók is tudhatják, hogy mindkét dolog igaz.

Nyilván vannak, akiknek nehéz elvonatkoztatniuk attól a ténytől, hogy rondán ki lett babrálva szegény Pókemberrel, és úgy érzik, ez megbocsáthatatlan bűn, kvázi személyes sértésként fogják fel. Valószínűleg az sem változtat a véleményükön, hogy azóta a való világban eltelt hét év, és a Marvel még rondább kibabrálásokat is végrehajtott időközben (amúgy igen szép eladásokat elérve ezzel).

De azért vagyunk páran, akiknek ennél nagyobb drámákon is sikerült már túltennünk magunkat, és hajlandók vagyunk úgy olvasni az új sztorit, mintha mi sem történt volna.

Persze a nyitottság nem jelenti azt, hogy minden tetszeni fog. Az első, ami nem igazán, az a borító. Egy olyan kép, olyan beállítás van raja, amely egy akcióképregény bármely belső oldalán tulajdonképpen rendben lenne, csakhogy címlapnak nem jó, nem figyelemfelkeltő, tizenkettő egy tucat. Szerintem jobb választás lett volna a belül látható másik borító, amely egy „generikus” Pókember-rajz ugyan, de legalább rendesen meg van komponálva, jól mutat a standokon.

A történetre, a pergő ritmusra, a fordulatosságra nem lehet panasz. Egy kicsit talán túl sok mindent próbált belezsúfolni Slott két számba, de megértem, elvégre nagyon fel kellett kötni a gatyát, hogy gyorsan elfeledtesse a rajongók durcásan elégedetlenkedő részével, hogy ők most éppen durcásan elégedetlenkednek. Jó döntés volt ismeretlen gonoszokkal újraindítani, jó döntés volt betenni pár szokatlan Jamesonos poént. Jameson amúgy is hálás karakter, egy ilyen végletes fazont öröm lehet írni. De a többi szereplőt is magabiztosan kezeli Slott, és tényleg mindent megtett a szórakoztatásunkért.

Kevésbé vagyok elégedett a rajzzal. Az ember azt tartaná logikusnak, hogy Amerika legnagyobb képregénykiadói a legsikeresebb képregényfüzeteiket mindig a legjobb alkotókkal készíttetik – ám ennek majdhogy nem az ellenkezője igaz. Néha már-már azt gondolhatnánk, a Marvel és a DC úgy véli, a Batmant, a Pókembert, az X-Ment úgyis megveszik, minek strapáljuk magunkat, jó lesz ezeknek egy második ligás rajzolói stáb (ha nem éppen harmadik, negyedik…) Nem akarok igazságtalan lenni, hisz messze nem a Steve McNiven-Dexter Vines páros a legrosszabb, amit valaha láttam a Pókemberben, és a kötelező pózokat rendesen hozzák. Mi több, amikor kicsit átengedik magukat a groteszknek, kifejezetten viccesek is tudnak lenni (megint csak hála Jameson karakterének).

Leginkább a színezés zavar, azon belül is az arcokra vetődő árnyékok sokasága. Néhol úgy néz ki mindenki, mintha kimaradt volna a reggeli arcmosás. A képregényes rajznak különleges jellemzői vannak, amelyek főleg ebben a „majdnem realista” stílusban vetnek fel kérdéseket. Ez az egyik. Szerintem jobban járnánk, ha csak érzékeltetnék az árnyékokat. Hogy mondjak egy érzésem szerint pozitív példát a füzetből: Harry Osborn hajának nincs semmi plaszticitása, úgy néz ki, mintha rá lenne festve a fejére – ahogy azt annak idején Steve Ditko megtervezte. Most komolyan azon tűnődik a rajzoló-színező, hogy mennyire kell precízen kiemelnie a szarkalábakat Jameson szeménél vagy a gödröcskéket a hölgyek arcán, amikor a következő oldalon képes egy kékfejű fazonra fehéren csillogó orrlyukat applikálni?

Összefoglalva: a műfajában jó sztori, jó karakterek, gyenge borító, tisztességesen megcsinált rajz, túlkomplikált színezés.

Bayer Antal

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr147548518

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.