Az idei budapesti képregényfesztivál nem kevés örömteli eseményeinek egyike volt Dampyr visszatérése a hazai piacra. Igaz, a Dylan Dog-sorozathoz hasonlóan alacsony példányszámban és korlátozott terjesztésben, de hát igazodni kell a piaci realitásokhoz. Jelenleg ez tűnik az egyetlen lehetőségnek arra, hogy lassan, de biztosan bővüljön a kínálat, legalább a rendezvényeken és webshopokban.

Míg a pár évvel ezelőtt hat kötetig jutó sorozat az elejétől közölte a Dampyr történeteket (pontosabban az 1-5. és 8. részeket), az új, immár két sztorit tartalmazó kiadványok válogatnak a rövidesen 200. számához érő szériából. A szempont az első kötetnél adta magát, hiszen mindkét részt a fesztivál olasz vendége, Alessio Fortunato rajzolta.

Méghozzá nem is akárhogyan. A Dampyr rajzai általában is igen magas színvonalat képviselnek, de Fortunato az átlag feletti minőséget nyújt, a realista, részletgazdag ábrázolást kedvelő képregényolvasók különösen nagy örömére. Ami engem illet, nagyon szeretem az ilyen vonalkás tónusozást, és csak ámultam, amikor a fesztivál másnapján az Olasz Intézetben tartott előadásán a rajzoló elmondta, hogy ő bizony egy az egyben dolgozik, ezek az A5-ös méretű oldalak valóban ekkorában készültek.

Az olasz sorozat 143. (La bambola veneziana, A velencei baba) és 179. (L’ospedale stregato, Kísértetkórház) részeiről van tehát szó. Az, hogy nagyot ugrottunk az időben, nem igazán zavaró, hiszen a Dampyr nem folytatásos sorozat, minden kötete egy-egy teljes történetet tartalmaz, bár előfordulnak utalások korábbi részekre, és a számtalan visszatérő szereplő között vannak olyanok, akiknek az ismeretét már adottnak veszi az író.

Aki nem olvasta az első magyar sorozatot, csodálkozhat a címén. Persze ezekben az epizódokban is megemlíttetik, hogy Harlan Draka valójában egy dampyr, és az első sztoriban Tesla bemutatja vámpírképességeit (és gyenge pontjait), de mindkét történet tökéletesen működhetne más hőssel, akár egy abszolút „generikus” főszereplővel is. A megszokott vészjósló, sötét hangulatot azonban ezúttal is biztosítják az írók, Marolla, Boselli és Castelli.

Nem elég, hogy nem kell vámpírt ölnie Harlannak, de még a főszerepet is elorozzák előle az első történetben. A szokatlanul hosszú felvezetés elején rejtélyes haláleset történik Velencében, majd Prágában Caleb Lost és Nikolaus – Harlanék jelenlétében – megidézik Giacomo Casanovát, akinek az emlékei reményeik szerint segíthetnek megfejteni a gyilkosságot. Casanova elbeszélésével lenyűgözi a közönségét és az olvasókat, így aztán azon kapjuk magunkat, hogy már közel a harmincadik oldal, és még alig láttuk Harlant. Aztán Caleb természetesen Velencébe küldi nyomozni a csapatot, ahol Kurjak kerül a középpontja, Tesla a legaktívabb, Harlan pedig szinte csak beszélgetésekben vesz részt.

A másik epizód sok ismerős motívumot egyesít egy Titanic-szerű jéghegyre futástól a párhuzamos dimenziókig, és néhány újabb, eddig nem látott, de a sorozatban gyakori vagy alkalmi mellékszereplő bukkan fel, köztük egy nemzetközi szellemvadász társaság tagjai. Harlan most is segítő szerepben indul útnak, ezúttal a Diane Keatonra hasonlító, a kísértetek jelenlétét észleni képes Maud Nightingale kísérőjeként, célpontjuk Írország. Dampyrságának ugyan most sem veszi hasznát, a közelharcban szerzett tapasztalatának és helyzetfelismerésének köszönhetően viszont legalább újra aktív alakítója az eseményeknek. Ennek a történetnek van egy nyomasztó hangulata, ami a zsánert tekintve teljesen helyén való.

Összességében véve az új sorozat első kötetében véleményem szerint a rajzok remekek, a történetek átlagosak. Gondolom, a továbbiakban ez módosulni fog, és a Frike Comics a legizgalmasabb, legérdekesebb epizódokból válogat.

Bayer Antal