Megnyitó beszéd a Kép - regény - történet kiállításon

2018. május 14. 19:38 - Képregényblog

Elhangzott 2018. május 14.-én az Országos Széchényi Könyvtárban.

32684915_10216154177476105_1363696689650597888_n.jpg

Tizenhárom évvel ezelőtt négy lelkes fiatalemberrel együtt megalakítottuk a Magyar Képregénykiadók Szövetségét, és pár hónappal később már meg is rendeztük az 1. Magyar Képregényfesztivált. Tele voltunk becs- és tettvággyal, elérkezettnek láttuk az időt, hogy végre meghonosítsuk Magyarországon az igazi képregényt, és eljuttassuk illő helyekre: a könyvesboltokba, a könyvespolcokra, a kulturális közbeszédbe. Olyan, fiatal felnőtteknek való képregényeket akartunk bemutatni, amelyekről ugyanúgy lehet kritikát vagy tanulmányt írni, mint egy regényről vagy egy filmről, amelyeket lehet egymásnak ajánlani, ajándékozni. Teret akartunk biztosítani azoknak a hazai tehetségeknek, akik felbátorodva a remek mintákon megteremtik az új, eredeti, modern képregényt.

Többnyire ismertük a magyar képregény történetét, és úgy véltük, a múltba révedés gátja a kibontakozásnak, és a gyönyörűen megrajzolt klasszikusainkhoz tapadó intellektuális előítéletek eloszlatásához egy éles szakításra van szükség. A képregénykészítők előző nemzedéke egy szerencsétlen korban alkotott, korlátozások egész sora akadályozta kreativitásukat – a maiak teljes szabadságához szükséges arról is gondoskodni, hogy ne nyomassza őket az elődök által szándékukon kívül felhalmozott teher.

Kezdeményezésünkre igen hamar és igen sokan válaszoltak. Többen felbátorodtak példánkon, és csatlakoztak hozzánk. Néhányan közülük még nálunk is merészebb kísérletekben gondolkodtak, mások azonban éppen a hagyományok ápolásához reméltek keretekre lelni a szövetségben, a fesztiválban, a hazai képregény meginduló intézményesedésében. A képregénykiadás és képregényalkotás lendületet vett, és már az első évben megjelentek olyan világszerte ismert címek, amelyekre évtizedeket kellett várni; fiatal alkotók csoportjai saját antológiákat hoztak kis, és új erőre kapott klasszikusaink újrakiadása is.

Úgy helyes, hogy a következőkben többes számról egyes számra váltok, és arról beszélek, a fejlemények hatására hogy alakult saját viszonyom a magyar képregény történetéhez.

tumblr_p8q6dlxwjh1qf42k7o3_1280.jpg

Gyerekkoromban olvasója voltam Korcsmáros Pál, Zórád Ernő, Gugi Sándor és mások munkáinak, noha nem igazán figyeltem oda, kik is jegyzik azokat a történeteket a rejtvénymagazinokban és ifjúsági lapokban. Felnőttként nagy érdeklődéssel olvastam Kertész Sándor korszakalkotó képregénytörténeti munkáját, amelyből megismertem a háború előtti előzményeket is. Ekkorra már rengeteg külföldi, főleg francia és amerikai képregényt volt szerencsém elolvasni, és mivel a téma rendkívüli módon érdekelt, egyetemi szakdolgozatomat a képregény működésének, kódrendszerének szenteltem.

Amikor igazándiból bekapcsolódtam a hazai képregényes életbe, és a szaporodó kisebb és nagyobb rendezvényeknek köszönhetően személyesen is találkozhattam alkotókkal, gyűjtőkkel, rajongókkal, hihetetlen sebességgel kezdtek gyarapodni ismereteim a magyar képregény múltjáról. Nem tudom elégszer kiemelni, mennyi tudást, mennyi kiindulási pontot köszönhetek Kiss Ferencnek és az általa vezetett Képregény Kedvelők Klubjának.

A magyar képregény története a kezdetektől fogva szoros kapcsolatban áll az irodalommal, az írott szöveg különböző formáival. Még neve sem volt a képregénynek, amikor rövid rajzolt történetek jelentek meg közéleti élclapokban. Jókai Mór és Jankó János az 1860-as évek derekán úgy teremtették meg a magyar képregényt, hogy nem is tudtak róla.

Egészen az 1930-as évek második feléig a magyar képregény fejlődése igencsak hasonlatos volt bármely európai országéhoz, és bár még mindig nem tisztázódott teljesen, hogy mi lesz a neve, kitermelte saját nagyjait, akik közül jelen kiállításon Mühlbeck Károly néhány kiváló alkotása tekinthető meg. Ahogy világszerte szinte mindenhová, Magyarországra is eljutottak az amerikai comic stripek, amelyek ihletően újították meg a képregényekről alkotott fogalmakat, és ha bátortalanul is, de beindult a képregény bármely meghatározásának megfelelő, szóbuborékos, saját – többnyire humoros – történetek hazai készítése.

A Horthy-korszak sajtótörvényei azonban megtörténték a lendületet, és a világháború utáni újrakezdés elé hamarosan leküzdhetetlennek látszó akadályokat emelt a kultúra szovjet típusú felfogása.

Az 1950-es közepén aztán egyszerre csak egy mentőötletnek köszönhetően mégis folytatódhatott a magyar képregény pályája. Az irodalom sietett a képregény segítségére. Egy kiváló rajzoló, Gugi Sándor javasolta, hogy az ugyancsak Amerikából indult, de addigra már Európa nagy részén elterjedt ifjúsági ismeretterjesztő sorozat, a Classics Illustrated mintájára el lehetne készíteni irodalmi művek egyszerűsített, rövidített képregényváltozatát. Az ötlethez sikerült megnyernie Cs. Horváth Tibort, aki pedig egymás után győzte meg a lapok szerkesztőségeit arról, hogy közöljék a legtöbbször éppen az ő forgatókönyvei alapján készült képregényeket.

1957-től a rendszerváltásig a három T árnyékában csendesen virágzott a magyar képregény. Bár az irodalomkritikusok és irodalomtanárok vegyes érzésekkel viseltettek iránta, megtalálta közönségét, biztosította alkotói megélhetését, és az adaptáció kölcsönözte presztízsnek hála egyfajta védőburkot is élvezhetett. Zórád Ernő, Korcsmáros Pál, Sebők Imre, Gugi Sándor, később Dargay Attila, Endrődi István és Fazekas Attila képregényein nemzedékek nőttek fel, sokunk szeme előtt az ő rajzaik lebegnek, ha Rejtő Jenő, Jókai Mór, Gárdonyi Géza, Jack London vagy Jules Verne karaktereire gondolunk.

A rendszerváltás kipukkasztotta a védőburkot, a sajtópiac drasztikus átalakulása szinte teljes egészében megszüntette a magyar adaptációs képregény – és szinte minden magyar képregény – megjelenési helyeit. Ezt a régi nagyok közül már csak kevesen élték meg, az akkor még pályájuk közepén járókat azonban súlyosan érintette, azok pedig, akik talán követték volna őket ezen az úton, már alig kaptak lehetőséget.

A sors különleges iróniája, hogy míg a valójában zsánerfestő Zórád, az ugyancsak klasszikus képzésben részesült illusztrátor Sebők és a rajzolóként autodidakta újságíró Korcsmáros gyakorlatilag kényszerből váltak a hagyományos magyar képregény aranykorának tekintett időszak meghatározó szereplőivé, a fiatalabb alkotók, akik tudatosan készültek képregényrajzolónak, egészen más irányokba kényszerülnek, és csak mellékesen, szabad idejük terhére tudnak képregényekkel foglalkozni…

Eltelt tizenhárom év, és tegnap már a 14. Budapesti Nemzetközi Képregényfesztivált bonyolítottuk le. A csak kiadókat tömörítő összefogás már a múlté, a Magyar Képregény Szövetség tagságának többsége alkotó vagy szakíró. A képregények ott vannak a könyvesboltok és könyvtárak polcain, születnek kritikák, tanulmányok, szakkönyvek, megindult a képregény magyarországi intézményesülése. Bekapcsolódtunk a nemzetközi vérkeringésbe is, minden évben eljönnek hozzánk alkotók más európai országokból, és a mi alkotóinkat is rendszeresen hívják külföldi rendezvényekre.

Ahogy reméltük tizenhárom évvel ezelőtt, a hazai tehetségek megteremtették az új, eredeti, modern magyar képregényt. Nem is mertük remélni annak idején, hogy milyen széles skálát fognak lefedni. Noha publikálási lehetőségeik beszűkültek, fantáziájuknak semmi sem szabhat határt. Valami egészen különleges és izgalmas dolog bontakozik ki a szemünk előtt – amiben megint csak segítséget nyújt az irodalom, egészen pontosan az olyan magazinok szerkesztői, mint a Műút, a Szépirodalmi Figyelő, a Roham vagy a Galaktika, amelyek az írott szövegek mellett képregényeket is befogadnak, sőt ösztönzik ezek elkészülését.

A mai képregényalkotók már ugyanúgy asszimilálhatták a hazai klasszikusokat, mint a külföldi, nyugati és keleti mintákat. Mindezekből a forrásokból építkezve hozzák létre saját, egyedi munkáikat. És ahogy azt többek közt Lakatos István, Csordás Dániel, Somogyi György, Koska Zoltán, Oravecz Gergely, Dudás Győző vagy a friss Alfabéta-díjas Csepella Olivér példája bizonyítja, az irodalmi ihlet a legkülönbözőbb módokon érhető tetten a modern magyar képregényben.

A hazai képregényes élet valamennyi résztvevője nevében köszönöm az Országos Széchényi Könyvtárnak, hogy egy ilyen átfogó tárlaton mutathatjuk be és oszthatjuk meg a látogatókkal a munkáinkat, rajongásunk és kutatásaink tárgyát.

Bayer Antal

 

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://kepregeny.blog.hu/api/trackback/id/tr2313938328

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.