Néhány újabb magyar képregény, amely mostanában jelent meg. Az előző körben jól bevált ez az „első benyomások – erősségek – gyenge pontok” módszer, úgyhogy most is ezt alkalmazom.

László Márk: A kisfiú és a szellembohóc (Szépirodalmi Figyelő)

Erről a kiadványról lekéstem a fesztiválon, ugyanis örvendetesen jól fogyott. Olyannyira, hogy legfrissebb értesüléseim szerint már egy utánnyomáson gondolkodik a kiadó. De ez még nyilván arrébb van, és a pécsi fesztiválon sikerült előbb elolvasnom (szomszédok voltunk a Szépirodalmi Figyelővel, és a forgalom elég csendes ahhoz, hogy legyen rá idő), majd egy barterügylet keretében meg is szereztem, így azóta elolvastam másodszor is.

Első benyomások: Mind az első, mind a második olvasás után maradt bennem egy kis értetlenség, hogy mi is ez valójában. Mintha keverednének benne a zsánerek: egy kicsit gyerektörténet, egy kicsit melodráma, egy kicsit horror is. Úgy tudom, eredetileg diplomamunkának készült, nem feltétlenül kiadásra, lehet, hogy ezért nem lett markánsabban ilyen vagy olyan, talán meg akarta mutatni a szerző, hogy mi mindent tud ő (illetve mi mindent tud a képregény). Mindebből az következik, hogy bár kellemes olvasmány, nem nyújt maradandó élményt.

Erősségei: Következetes rajzstílus, magabiztos grafikai kivitelezés, jól követhető narráció. Imponáló fekete-fehér technika, amely komplexebb, mint amilyennek látszik. Markánsan megrajzolt, jól felismerhető karakterek. A plánozás, keretezés teljesen rendben van, tökéletesen szolgálják a történetvezetést.

Gyenge pontjai: A történet felvezetése aránytalanul hosszúnak tűnik, főleg ahhoz képest, hogy „nem igazán történik benne semmi”. A feliratok és a hanghatások angolul vannak, amit semmi sem indokol. (Illetve csak egy reménybeli angol nyelvű kiadás indokolhatja ezeket, de nincs belőlük olyan sok, hogy ne lehetett volna két változatot készíteni.)

Összességében úgy gondolom, hogy László Márk első hosszabb képregénye jó belépő, és rajzolóként szép jövő állhat előtte, akár exportra is dolgozhat, ha megtetszik a stílusa egy külföldi kiadónak. Arról azonban nem vagyok meggyőzve, hogy íróként is helyt tudna állni, bár egy igazán személyes történetet megnéznék tőle.

Nyolcvan krajcár (Zsiga Henrik-Csaba Tímea, Központi Statisztikai Hivatal)

Ha van képregény, ami a „semmiből jött”, ha van kiadó, amelytől nem vártunk képregényt… Ki hitte volna, hogy a KSH egy ilyennel fog előrukkolni? Mint az előszóból kiderül, az intézmény fennállásának 150. évfordulójára meghirdetett novellapályázat nyertes művét dolgoztatták fel képregényként (a novella itt olvasható). Hogy miért, ki tudja, de jól tették. A könyvfesztiválra jelent meg. A történet főszereplői Keleti Károly és egy meg nem nevezett szegény származású fiatalember, akit kitanít a statisztika alapjaira.

Első benyomások: Vékonyka, de szépen kivitelezett füzet. Ahhoz képest, hogy egy „outsider” jelentette meg, és hogy a szerzők sem ismertek képregényes körökben, egész jól sikerült szakmai szempontból is, de azért van benne pár elhibázott dolog.

Erősségei: A történet jól meg van írva, és az adaptáció terjedelme arányban van a novellával, a sztori jól követhető. A történet tanulsága nem tolakodó, hanem egyszerre megmosolyogtató és felemelő. A rajzstílus egyedi és nagyjából következetes.

Gyenge pontjai: A legbosszantóbb a betűválasztás, egy ilyen stilizált rajzhoz egyszerűen nem passzol ez a fantáziátlan font. A buborékok szinte kivétel nélkül túl nagyok a szöveghez képest, és így túl sokat takarnak ki a rajzból. A kiemelt, „hangos” szövegek kézzel lettek ugyan beírva, de azok különösen „lötyögnek” a szóbuborékokban. Szintén zavarónak találom a képek közötti keretek szélességét, aránytalanul nagyok ahhoz képest, hogy milyen szorosan kapcsolódnak egymáshoz a történet terében és idejében.

Néhány oldalon illetve néhány képen buborékdömping van, az utolsó párbeszédnél különösen. Ezt a módszert a szuperhősös képregényektől leshette el a rajzoló, illetve talán volt egy oldalhatár, ami miatt sűríteni kellett, mindenesetre ez egy kis dramaturgiai botlást okoz az én szememben.

A szereplők sokszor csak azért ismerhetők fel, mert nincs belőlük sok, illetve a ruházatuk és a hajviseletük segítenek. Ha csak simán egymás mellé tennénk ugyanannak a karakternek az összes megjelenését, elég sok eltérést látnánk köztük. Nem derül ki egyértelműen, hogy a címlapfestmény is a rajzoló műve-e, de kicsit félrevezető, hogy mennyire más stílusban készült. És ott mintha lefolyna valami Keleti Károly bajszán…

Megjegyzés: Keleti magánéletéről, egyéniségéről nem sok mindent találtam a neten, úgyhogy nagy valószínűséggel kitalált történetről, tanmeséről van szó.

Kálmán Áron: Csontváry (Scolar kiadó)

Nyugat-Európában, főleg Franciaországban és Hollandiában már hosszú évek óta „divat” festők élete alapján képregényt készíteni, ezeket nem egyszer alapítványok, múzeumok támogatják. Nemrég hozzánk is eljutott Typex Rembrandtja, és ide sorolható a Gradimir Smudja által festett Vincent és Van Gogh is. Örömteli, hogy végre van ilyen magyar szerzőtől, magyar festőről is, ahogy az is, hogy Kálmán Áron vállalkozását egy nagyobb kiadó karolta fel, a könyvfesztiválra jelentette meg. Még ennél is örömtelibb lenne, ha sikeres lenne a kiadvány, és ha a sikeren felbuzdulva további hasonlók készülnének. Téma van bőven.

Első benyomások: Szép és tartalmas kiadvány, komoly munka. A történet pontosan, kicsit rövidítve követi Csontváry önéletrajzát, amely olvasható a Magyar Elektronikus Könyvtárban is.

Erősségei: Egyszerűnek látszó, de magabiztosan és következetesen alkalmazott rajzstílus, ízléses színhasználat, rendben van a beírás is. Mindvégig érződik az empátia az alkotóművész iránt, a megértő azonosulás nézőpontjával és emlékezetével, minden oldalból és képből sugárzik a szerző tisztelete és szeretete Csontváry iránt.

Gyenge pontjai: Nem annyira gyenge pont, pláne nem hiba, hanem csak egyfajta hiányérzet, ami megfogalmazódik bennem. Értem, hogy más volt a koncepció, és elfogadom, hogy Áron ehhez tartotta magát, több pedig nem fért bele ebbe a 64 oldalba, de az alapján, amit tudok róla (pedig az nem sok), Csontváry egy nagyon izgalmas és vitatott egyéniség volt. Azáltal, hogy rajta kívül alig vannak szereplői a történetnek, nem kapunk rá esélyt, hogy megtudjuk, miként is vélekedett róla valóban a világ. Persze lehet, hogy tényleg nem került hozzá annyira közel senki, hogy ebből ki lehessen hozni valami érdemit. Mindenesetre ez a „meg nem értett zseni az egész világ ellen” kép, amit csak a képregény utolsó néhány kockája ellensúlyoz, amikor a nagyközönség végre áhítattal nézi a kiállított művet, kicsit túl egyszerűnek tűnik. Vagyis talán egy kis dramaturgi megdolgozással még jobb lehetett volna a történet.

Bayer Antal