Ma már meg nem mondom miért, de gyerekkorom nagyon szerettem a római történelmet, sokat olvastam róla, a Révai Lexikonból még a császárok sorrendjét is bebifláztam. Talán ott kezdtem elbizonytalanodni, amikor jöttek az alcsászárok meg az ellencsászárok, akik megtörve a szép linearitást nem is feltétlenül végeztették ki elődeiket és riválisaikat. Érdeklődésem mindenesetre még egy ideig kitartott, élvezettel olvastam Suetoniust és nagy élményt jelentett Robert Graves kétrészes Claudiusa. Tetszett, hogy szinte értelmiségiként mindenkit kibekkelt és túlélt.

Gondolom, a Murena-sorozat írója, Jean Dufaux is valami hasonló módon kezdett megismerkedni a korral, bár ő képregénye ihletőjeként fentiek mellett Sienkiewicz Quo vadisát és Dumas egyik kevésbé ismert, Akté című regényét is említi. Annyi mindenesetre biztos, hogy nagyon alapos kutatásokat végzett, mindent megtudott, amit csak lehetett.

Az már más kérdés, hogy a történelmi hitelességet illetően Dumas nyomdokába lépett, és a történet lendülete, érdekessége kedvéért szabadon használta az alapanyagát – és Gravesszel ellentétben meglehetősen ellenszenves figurává tette Claudiust. Amiben lehet, hogy igaza volt, lehet, hogy nem, valójában nem érdekes, hiszen ez „csak” egy képregény, nem tudományos igényű monográfia. Ráadásul Claudius az első epizód végén meg is hal (pardon, ha elspoilereztem, de hát mégiscsak 1965 évvel ezelőtti eseményekről van szó), nem róla szól a sorozat – hanem egy kitalált személyről, Lucius Murenáról, illetve magáról a korról.

Révait és Gravest megtaláltam a családi könyvtárban, római regéket és mondákat szívesen vettek nekem a szüleim, a Murenát azonban talán jobb, ha egy magas polcra rejtik a kicsik elől a képregénykedvelők. Bár a „mai gyerekeket” állítólag nehéz bármivel is sokkolni, Dufaux és Delaby sorozata nagyon is felnőtt képregény. Már az első oldalon pucér gladiátorok gyilkolják egymást az arénában, és a továbbiakban is folytonos a testi és lelki kegyetlenség. Mérgezés, vízbe fojtás, a küldetés teljesítését bizonyító levágott fej, van itt minden, roppant plasztikusan ábrázolva.

Mindez persze vitathatatlanul szolgálja a történelmi hitelességet, ezt a forrásművek egyértelműen igazolják. Dufaux abszolút nem teszi magáévá Horatius Arc Poeticáját, amely szerint a legnagyobb szörnyűségeket nem kell a színpadon bemutatni, elég elmesélni. Ezzel utólag is állást foglal Racine és Corneille közel ötszáz évvel ezelőtti vitájában, amely különböző helyeken és formákban újra meg újra előkerül. A vita azóta sem vesztett aktualitásából.

Hogy kinek mennyire túlzás a személyi ellentétek és hatalmi játszmák radikális megoldásának ilyen véres ábrázolása, döntse el maga, pergesse át a képregény lapjait. De közben egészen biztosan megakad a szeme az ugyancsak látványosan kidolgozott, valósághű részleteken, és ebben viszont Dufaux és Delaby nagyon is hagyománykövető. Ezt, mint igen sok mindent a francia-belga képregényben, a Tintin szerzőjének, Hergének köszönhetjük, aki már a harmincas években megértette a precizitás és hitelesség fontosságát a valós helyszínek, díszletek, öltözékek ábrázolásában, és ezt az igényét a háború után a Journal de Tintin művészeti vezetőjeként átadta valamennyi munkatársának, különösen azoknak, akiket a stúdiójához szerződtetett. Köztük Jacques Martinnek, aki 1948-ban indította útjára az ókori Rómában játszódó, Alix című sorozatát.

A Martin keze alatt hatvan évig futó, és azóta is folytatódó sorozat a történelmi képregény referenciájává vált, és Martin munkatársai közül többen is követték példáját, a legkülönbözőbb történelmi korokban játszódó sorozatokkal. Ezek azonban mégiscsak az ifjúságnak szóló magazinokban jelentek meg (legalábbis eleinte), ezért jóval visszafogottabban ábrázolták az erőszakot – noha arról nem hagytak kétséget az olvasókban, hogy a borzalmas események megtörténtek, ha nem is a szemük előtt.

Dufaux nagyrészt „lekéste” a képregényújságos időszakot, az 1949-ben született, előbb filmrendezőnek készülő, majd újságíróként dolgozó, a képregényre csak 1983-ra váltó írónak már csak néhány folytatásos történetre nyílt esélye a Journal de Tintinben. A Murena előtt legfőbb sikerei a Jessica Blandy és a Casanováról szóló Giacomo C. voltak, ám már 1986-ban jelezte érdeklődését a római trónon Claudiust követő Néró császár kora iránt a Lucius: A muréna mosolya című, egyetlen kötetet megért képregényével. Philippe Delaby rajzoló (1961-2014) festészetet, tipográfiát és nyomdai előkészítést tanult, mielőtt 1987-ben ő is a képregény mellett döntött, és hamar kiderült, hogy a történelmi témákat kedveli a legjobban. A fájdalmasan korán, 53 évesen szívrohamban elhunyt rajzolónak a Murena volt a fő műve.

Miután egymásra találtak, Dufaux és Delaby a Dargaud-val szerződtek a Murena megjelentetésére, méghozzá közvetlenül teljes albumokban, hiszen a kiadónak ekkor már nem volt olyan magazinja, amelyben módja lett volna az előközlésre. Az első rész 1997-ben jelent meg, a következők egy-három évente. A kilencedik, 2013-ban megjelent után négy év telt el, mire az új rajzoló, az olasz Theo elkészült a tizedikkel, és minden bizonnyal lesznek még továbbiak is, hiszen 100 ezres példányszámával a sikeres képregénysorozatok közé tartozik.

Mivel ezt a sorozatot korábban csak hírből ismertem, nem tudom, mennyire jellemző az első epizód az egész szériára, mindenesetre a kezdés biztató, kellőképpen izgalmasak az intrikák, látványosak az akciók. Maga a címszereplő egyelőre még kicsit kialakulatlan, ami érthető is, hiszen a bevezető epizódnak leginkább az a szerepe, hogy megértsük a hátteret, amely előtt Lucius története kibontakozik, megismerjük Nérót, Britannicust, Agrippinát, Pallast, Aktét és a többieket.

Szeretném, ha sikeres lenne Magyarországon is a sorozat, látok rá esélyt, hogy ez felpezsdítené a történelmi tárgyú képregények piacát. Ajánlom tehát melegen azoknak, akik nyitottak erre a zsánerre, de még egyszer meg kell jegyeznem, hogy nyers ábrázolásmódja miatt nagyon fiatal és érzékenyebb olvasóknak nem igazán való.

Bayer Antal