A történetmesélő képregények egyszerű receptekkel keltik fel az olvasó érdeklődését. Van egy vagy több főszereplőjük, akikről megtudjuk, hogy kicsodák, honnan jöttek, mit csinálnak, miért csinálják és hogyan csinálják. Ezek az alapok, ezekhez lehet hozzáadni az olyan egyediségeket, mint környezet, korrajz, mondanivaló. És persze legyenek „jók” a rajzok.

A képregényfesztiválon beszerzett négy új képregényt ennek a fényében is vizsgáltam. Vettem még egy ötödiket is, amelyről rövidesen hosszabban fogok írni.

Egyetemre mentem 1: Veletek megleszek

A fiatal Panel Kalandor kiadó harmadik sorozata (a Vissza a jövőben és a Buffy, a vámpírok réme után) egy nagyon friss, eredetileg Giant Days néven webcomicként indult képregény, amely tavaly két Eisner-díjat is nyert. Az Egyetemre mentem abba az egyre inkább erősödő trendbe illeszkedik, amely más zsánereket is felfuttat a szuperhősök mellé Amerikában. Az utóbbi évek nagy sikereinél egyértelműen megfigyelhető, hogy fiatalabb olvasóközönséget szólítanak meg – miközben a szuperhősös és hasonló mainstream képregények olvasótábora egyre „öregszik”, vagyis immár 30 év körüli – és hogy minden korábbinál nagyobb mértékben érdeklik a nőket.

Az Egyetemre mentem fényesen teljesíti a Bechdel-tesztet, ahogy azt maguk a főszereplők is büszkén állapítják meg egymás közt, méghozzá olyannyira, hogy a másfajta képregényekhez szokott (férfi) olvasóknak némileg erőt kell venniük magukon ahhoz, hogy el tudjanak merülni ebben a világban. Hogy pontosan melyik korosztály a célközönség, abban kicsit elbizonytalanodtam a kötet elolvasása közben, mert bár egyetemi közegben játszódik a történet, a hangneme alapján úgy érzem, nem egy tipikusan 18-23 éveseknek szóló szellemi táplálék, inkább olyan tiniket célozhat meg, akik még csak gondolkodnak a továbbtanuláson.

Ez a zsáner nem teljesen ismeretlen nálunk, csak éppenséggel nem angolszász, hanem francia forrásból. Már 1990-ben megjelent magyarul a Juli, Klári, Cili egy része, újabban pedig a Hahotában olvasható a Barinők (Mes Cop’s) című népszerű sorozat. Ezekben a tanulás mellett az időtöltés egyéb, kevésbé unalmas formái állnak a középpontban, természetesen beleértve a pasizást is. Az Egyetemre mentem a Julinál természetesen modernebb (csak eltelt közben harminc év), a Barinőknél pedig „komolyabb”, amennyiben nem ragad le annyira a sztereotípiáknál. (Az igazságosság kedvéért itt meg kell jegyezni, hogy fentiek egy-két oldalas gegekkől állnak, ami nagyon más, mint húszoldalas epizódokból építkezni.)

Első kötetről lévén szó, a bevezetőben felsorolt lehetőségek közül érthető módon a főszereplők (három, egymás melletti szobában lakó lány, a gót Esther de Groot, a rámenős Susan Ptolemy és a még kicsit gyerekes Daisy Wooton) bemutatása áll a fókuszban. Talán egy kicsit túlzottan is igyekszik az író kidomborítani a különbözőségüket. Hogy mit csinálnak és miért csinálják, egyelőre kevésbé világos, de hát az Eisnert nem is erre a részre kapták, úgyhogy biztos lesznek még itt sokkal izgalmasabb dolgok, például az egyelőre nagyon sablonosan felvázolt fiúszereplők remélhetőleg idővel hihetőbbé válnak.

A magyar kiadás szépen mutat, a szöveg azonban kissé döcögős, főleg az elején. Valahogy az az érzésem, hogy a fordító és a szerkesztő kicsit túlságosan tisztelte az eredeti stílusát és fordulatait, nem igazán találtak rá a megfelelő magyar regiszterre. Szerintem bevállalható lett volna egy szabadabb, lazább, gördülékenyebb szövegkezelés.

Az utolsó előtti huszár 1: Hamm bekaplak!

A szerzői kiadásban megjelenő és alternatív terjesztési módokkal forgalmazott magyar képregények története igazából 2004-ben kezdődött a PTSD antológiával, amelyet egy évvel később követett a Pinkhell, a Sushi Strip és a Kalyber Joe. Néhány év alatt világossá vált, hogy elsősorban a közvetlen, rendezvényes eladásokra érdemes építkezni (képregénybörzék, -fesztiválok, -vásárok), és ennek megfelelően szaporodni is kezdtek az alkotói standok ezeken az eseményeken. 2008-ra már két tucatnál is több ilyen kiadvány volt kapható. A nagy lelkesedéssel készült képregények többsége amerikai és japán modelleket követett, ami tetten érhető volt mind a zsánerválasztásban (horror, sci-fi, fantasy), mind pedig az idegen nevek és környezetek használatában (Bloodlust, Satan’s Angel, Mentalent, Deveraux, Dharma, Ten Devin, stb.).

2020-ra még mindig két kezünkön meg tudjuk számolni azokat a magyar „szerzői” képregényeket, amelyeknek sikerült áttörniük az 1000 eladott példányos határt, ami a minimum ahhoz, hogy kívülről nézve ne tűnjön a dolog totális önkizsákmányolásnak. De a szcéna kitartó résztvevői rengeteg tapasztalatot gyűjtöttek, és ma már sokkal tudatosabb a hozzáállásuk. A világ meghódításáról talán még mindig nem mondtak le, de türelmesebbek lettek, megtanulták értékelni a kisebb diadalokat.

Az egyik ilyen kisebb diadal Az utolsó előtti huszár, amely eredeti célösszegét megháromszorozta egy tavalyi Indiegogo-kampányban, és több száz támogatót szerzett magának. Ebben szerepet játszhattak ugyan a vonzó extrák is, de még inkább az, hogy sokan meglátták a projektben az egyediség ígéretét, mindenekelőtt azt a pozitívumot, hogy igazán magyaros, ütős és nem erőltetett motívumokat akar tálalni modern köntösben.

A most megjelent első epizód vizsgája összességében jól sikerült, egy kifejezetten pofás kiadvány született, amibe jó belelapozni, a képi világ kedvet ad az elolvasásához.

Az alapokat illetően azonban (kik a szereplők, honnan jöttek, mit csinálnak, hogyan és miért) egyelőre többet sejtet, mint amennyit elmond, amit én hátrányosnak tartok egy olyan sorozat esetében, amelynek a részei feltehetően nem fogják gyorsan követni egymást. Szerencsésebb lett volna szerintem a fentiek (kik, mit, hogyan, miért) közül egyet a fókuszba helyezni, azt kibontani, a többire pedig utalni. Ahogy ezt egy Facebook-kommentben fogalmaztam: „Az egyensúlyt érdemes megtalálni. Álljon is meg önmagában a történet, keltse is fel az érdeklődést a folytatások (és előzmények) iránt, legyenek is benne finomságok azoknak, akiknek jobb a memóriája, meg mankók azoknak is, akiknek éppen csak rémlik, hogy megvan még valahol az előző rész valamelyik szekrény vagy doboz alján.” Talán leginkább a „hogyan” van kifejtve – akcióban igazán gazdag a 40 oldalas epizód.

Azt mindenképpen el kell ismerni, hogy az alapötlet eredeti és ígéretes, és bár érezni a szerzőkön (Varga Bálint Bánk írón és Tuli Krisztián rajzolón), hogy kedvelik Mike Mignola misztikus világát, nem egy utánzatról van szó. Mivel egy konkrét (bár fiktív elemekkel tarkított) történelmi korban játszódik a történet, jó lenne idővel megtudni, hogy miért pont ezt választották keretnek. Mindenesetre örülnék, ha aggodalmaimra rácáfolva évente többször is lenne alkalmam írni a folytatásokról.

Diabolik Extra 2: Eva Kant: Az ártatlanság vége

Következetesen folytatja az Anagram Comics az egyik legnépszerűbb olasz képregény megismertetését a hazai közönséggel. Míg a zsebkönyvekben (amelyekből már tíz jelent meg) egy-egy válogatottan izgalmas kalandot olvashatunk, a nagyobb méretű és terjedelmű „extrák” a sorozat főszereplőinek hátterét világítják meg. Az elsőben magának Diaboliknak a múltjára derült némi fény, ebben a másodikban cinkos- és élettársán, Eva Kanton van a sor.

A sorozat alapvető morális ellentmondásairól már korábban írtam, és csak azért hozom szóba megint, mert ez a rész különösen próbára teszi erkölcsi igazságérzetünket. Evát fiatalkorától kezdve kegyetlenségek érték, csoda, hogy egyáltalán életben maradt, és ha az értékrendünkbe belefér a bosszúállás, aligha kétséges, hogy ő aztán valóban jogosan bünteti meg az ellene vétkezőket.

Nem tudom, hány olvasó töpreng el ezen, de vélhetően mindazok, akik eljutnak a történet végéig, sokkal inkább az izgalmakra fognak emlékezni. Ahogy mindig, ez is egy végtelenül profi munka. A Diabolik mai alkotógárdája is tisztában van az alapok fontosságával, ezúttal a „kicsoda” és „miért” kérdésekre helyezve a hangsúlyt. A gonoszok rajzi megjelenítése talán némileg groteszkebb a többi epizódhoz képest, de úgy kell nekik, megérdemlik, hogy kiüljön az arcukra a sötét lelkük.

Mercurio Loi: Őrült Róma (Maximum Bonelli 11)

Őszintén szólva nem voltam benne biztos, hogy meg fogom venni ennek a sorozatnak a második részét, de nemrég újraolvastam az elsőt, és úgy döntöttem, megkapja tőlem az újabb esélyt. Talán megkockáztatható, hogy „rossz” Bonelli-sorozat nem is létezik, csak nem mindegyik való mindenkinek. Mindenesetre erre kicsit tovább tartott ráhangolódnom.

A Mercurio Loi nem is sorozatnak készült eredetileg (legfeljebb írója, Alessandro Bilotta fejében formálódhatott ennek a gondolata), ugyanis az önálló történetekből álló Le Storie széria 28. részeként jelent meg először, még fekete-fehérben. Ezt bő két évvel később kiszínezve adták ki újra, immáron egy tizenhat részből álló minisorozat bevezető, nulladik epizódjaként.

A Bonelli több más házi írójához hasonlóan Bilotta gyerekkorától kezdve rajongott a képregényekért és a ponyvaregényekért, de kedvelte a komolyabb szépirodalmi műveket is, saját munkáihoz is ebből a három forrásból meríti az ihletet. Bár a kiadónál különböző korokban játszódó és különböző zsánerekbe tartozó történeteket kell írnia, eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy különösen érdekli a 19. század olasz történelme és a világi hatalom és a pápaság viszonya, ez adja a Mercurio Loi-történetek keretét is.

Természetesen Bilotta is elsősorban az „alapokat” tartja szem előtt. Mivel nem tudhatta előre (biztosan semmiképpen), hogy a nulladik résznek lesz-e folytatása, egy önmagában is élvezhető történetet tett le az asztalra, amelyben minden alapelem megtalálható. Kiderült belőle, hogy kicsoda Mercurio Loi, milyen a jelleme (még ha maradt is bőven felfedezni való a „honnan jött” tekintetében), kaptunk válaszfoszlányokat arra, hogy mit csinál (tanít és a rejtélyeket kutatja), hogyan csinálja (néha akcióhősként, sokszor unortodox eszközökkel), és miért csinálja (csillapíthatatlan tudásszomj vezérli). A mellékszereplőkről ott még kevesebbet tudtunk meg, bár az már sejthető volt, hogy Mercurio fiatal tanítványáról, Ottonéről és a korábbi asszisztenséből főellenségévé vált Tarcisióról lenne még mit mondani. Ezt az ígéretet bőségesen be is váltja ez az új epizód, amelyben egy különleges viszonyrendszer tárul fel a három férfi között. Némi csalódás ugyanakkor, hogy míg az előző részben voltak fontos női mellékalakok, ebből szinte teljesen hiányoznak. Remélem, a következőkben visszatérnek. Nem tudom, lesz-e türelmem kivárni, hogy a GooBo kiadó végigvigye magyarul a sorozatot (ebben a tempóban haladva úgy gondolom, évi két résznél többre nem nagyon érdemes számítani), könnyen lehet, hogy ezt is olaszul fogom olvasni a jövőben.

Bayer Antal