Képregényekről számtalan szempont alapján lehet elgondolkodni. Az egyik az, hogy mi is lehetett az alkotók szándéka, és ezt az olvasó-kritikus szerint mennyire sikerült teljesíteni. Novemberi képregényolvasó naplóm második részében négy olyan képregényről lesz szó, amelyek nagyon különböző vállalásokat valósítottak meg.

Az ötös számú vágóhíd

A képregényes adaptáció beszerzése és elolvasása után azonnal elővettem az eredeti regényt. Még mindig remekműnek tartom. Illetve mondjuk inkább úgy, hogy az újraolvasás felidézte azt a mellbevágó hatást, amit nagyjából húszévesen gyakorolt rám. Azt is eszembe juttatta, hogy akkoriban (1970-es évek közepe) micsoda viták voltak arról, hogy egy SF-íróként elkönyvelt szerzőt mennyire lehet komolyan venni. A kérdés valószínűleg azóta sem dőlt el, mindenesetre Vonnegut neve mellett már szinte sehol sem látni ezt a meghatározást.

Ryan North forgatókönyvíró és Albert Monteys rajzoló feldolgozása kifejezetten jól sikerült, teljesen korrekt munka, csak ajánlani tudom. Passzol hozzá a grafikai stílusválasztás, a vizuális eszközöket kihasználva hozzáad finomságokat az alapműhöz, miközben a tartalmat szöveghűen adja vissza.

A gondom csupán annyi, hogy a bevezetőben említett mellbevágó hatást nem a képregény, hanem az alapmű ismételt kézbe vétele idézte fel bennem. Bármennyire is hiteles és tisztelettudó a feldolgozás, nem pótolja Vonnegut egyéni narrátori hangját, azt a rezignáltsággal ötvözött kétségbeesést, amellyel újra meg újra elmondja, miért nem volt képes korábban megírni a Drezda bombázásáról beígért regényt, és amely kimondatlanul is megérteti velünk, hogy miért választotta ezt a nyakatekertnek tűnő módszert.

Jó képregény az Ötös számú vágóhíd, és bár nem tudok elvonatkoztatni a regény ismeretétől, el tudom képzelni, hogy elég jól megáll önmagában. De javasolom, hogy aki teheti, olvassa el a regényt is mihamarabb.

Kate Kelly, a tettre kész hírvadász

Felvidéki Miklósnak kilenc éve nem jelent meg képregénykötete magyarul, és bevallom, elsősorban ezért vettem meg ezt az eredetileg Amerikában digitális formátumban publikált kiadványt, amelynek sajnálatos módon Miklós csak a rajzolója.

Az Eric Skillman által írt történetet percek alatt elfelejtettem, csak arra emlékszem, hogy amíg olvastam, jól szórakoztam rajta. Igaz, sokszor én sem várok el többet egy képregénytől, de azért általában jóval kevesebbet szoktam fizetni…

Amiért érdemes volt kiadnom érte a börzei szuperkedvezményes négyezer forintot, az az öröm, hogy bővült a Felvidéki-gyűjteményem. De én beértem volna egy olcsóbb kivitelezéssel, és nem látom indokoltnak az extra méretet sem.

Szépen, magabiztosan kivitelezett képregény, rajongóknak és gyűjtőknek kihagyhatatlan, mindenki másnak megfontolandó.

YKX 4: Trenton

Felidézem, amit Pilcz Roland sorozatának harmadik részéről írtam 2020. júniusban:

„Az YKX egyszerű kalandképregény, nem politizál, nem ideologizál, nem tematizál, egy lépésnyit sem távolodik el a zsáner alkotóelemeitől. A hős bátor és szerény, a lány szép és elérhetetlen, a gonosz utálatos és fondorlatos. A sorozat csak kellemesen játszik a közhelyekkel, nem fordítja ki sarkaiból a ponyva világát. Ebben áll talán legfőbb erénye: nem vállalja túl magát, de amit ígér, azt maradéktalanul megtartja.

Csak hát ez a csigatempó… Amikor megkaptam az új részt, először önmagában olvastam el, és próbáltam felidézni emlékeimben az előzményeket. Nemigen sikerült. Úgyhogy elővettem szépen az elsőt és a másodikat, és egymás után olvasva egészen más élmény. Viszont így még inkább kidomborodik, hogy a múltból beszúrt jelenetek nagyrészt továbbra is a levegőben lógnak, csak találgatni lehet, hogy milyen összefüggések fognak kiderülni. Találgatni jó, szereti az ember, de már két éve találgat, és ki tudja, meddig kell még… Nem illik így frusztrálni a derék olvasót.”

Ez mind érvényes a negyedik részre is, csak most már nem két, hanem három éve találgatunk. És mivel „cliffhanger” a vége, legalább még egy évig fogunk…

Molly Brooks: Abigail és Tabita 1: Zűr az űrben

Legutóbb a szegedi képregényfesztiválon merült fel az a kérdés, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy „gyerekképregény”. Bár ezen tényleg el lehet vitatkozni néhány órán át, ez a kötet erős érv az „igen” mellett. Ami nem jelenti azt, hogy felnőttek ne élvezhetnék az Abigail és Tabitát.

Az eredetileg Sanity & Tabullah címen futó sorozat (valamennyire meg lehet érteni, hogy magyarul változott a neve, bár…) szerzője egy roppant tehetséges, rokonszenves és macskaimádó amerikai illusztrátor, Molly Brooks. Nagyon modern, nagyon friss és nagyon profi, ami egy nagyon szerencsés kombináció.

Brooks különleges képességének tartom, hogy az általa teremtett tudományos-fantasztikus világot erőlködés nélkül tudja teljesen természetesnek bemutatni, minden diverzitásával együtt. A sorozat Amerikában már a harmadik köteténél tart, látok rá esélyt, hogy nálunk is népszerűvé váljon.