Idei utolsó képregényolvasó naplómban röviden ajánlok néhány kiadványt, amelyhez nagyrészt az évzáró Hungarocomixhoz jutottam hozzá. Karácsony előtt beszerezni ezeket talán már kicsit késő, de utána is érdemes képregényt adni-kapni-venni.

Fangirl 1 (Fumax)

A magyar mangarajongókat nem kényeztetik el mostanában a kiadók, és nem is nagyon látszik rá esély, hogy újra megjelenjen a közeljövőben „igazi” japán képregény. A Fumaxnak ez az új sorozata azonban kicsit segíthet erről megfeledkezni, hiszen fellelhető benne a shojo (vagyis „csajos”) műfajhoz tartozó keleti képregények valamennyi eleme. Azoknak, akik ezt a stílust kedvelik, nem is kell ajánlanom, valószínűleg már beszerezték az első kötetet, és alig várják a következőt.

Szintén minden bizonnyal meg fogják vásárolni azok, akik olvasták a 2010-es évek egyik legnépszerűbb „young adult” írójának, Rainbow Rowellnek magyarul megjelent könyveit (Szív küldi , Eleanor és Park). Nem gondolnám, hogy az én véleményemtől tennék függővé, hogy odategyék melléjük ezt a kötetet is.

Ami miatt írok róla, az az egyik témája. A Fangirl főszereplői egy ikerpár, Cath és Wren, akik most kezdik az egyetemet. Évek óta nagy rajongói egy Simon Snow című könyvsorozatnak, olyannyira, hogy nekiálltak saját történeteket írni, amelyekben annak a karaktereit szerepeltetik. Kettőjük közül Cath az eltökéltebb, azért is jelentkezett kreatív írás szakra, hogy ő maga is íróvá váljon. A kapott feladatokat remekül teljesíti, egyértelmű, hogy van hozzá tehetsége. Amikor azonban egy olyan novellát ad be dolgozatként, amely Simon Snow-ról szól, tanára kioktatja, hogy a fanfikció nem tekinthető eredeti műnek. Márpedig Cath szerint dehogynem, és vitájuk kölcsönös értetlenséghez vezet.

A létező művek, karakterek, történetek továbbgondolása, adaptálása, újraalkotása, a kulturális appropriáció korunk egyik legizgalmasabb témája, amelyről mindenkinek megvan a véleménye, és szenvedélyesen tudja képviselni. A Fangirl mindkét végletnek és bármely köztes álláspontnak szolgál munícióval.

Az eredeti Fangirl-regény annyira sikeres volt, hogy Rowell nekiállt megírni a Simon Snow-regényeket is, az első szintén most jelent meg magyarul (Csak így tovább).

A recenziós példányt a Fumax biztosította.

Murena 3: A legjobb anya (Pesti Könyv)

Meg lehet nyugodni, valóban folytatódik a Néró korában játszódó történelmi témájú francia képregény, Dufaux és Delaby nagysikerű sorozata, még ha nem is könyvesbolti forgalmazásban. A műfaj kedvelői azonban könnyen rá fognak találni a kiadó webshopjára, és be fogják rendelni, mert nagyon is érdemes.

A tavasszal megjelent második kötetről itt írtam részletesen, és csak azt tudom most hozzátenni, hogy ugyanezt a minőséget hozza a harmadik is. Intrikák, árulások, bosszúk, kegyetlenségek, izgalmas és látványos tálalásban.

Fontosnak tartom megjegyezni, hogy bár minden kötet önálló egység, a Murena egy folytatásos történet, és a szerzők nem foglalják össze az addig történteket, így aki már nem emlékszik a második részre, érdemes újra átfutnia, mielőtt belevág a harmadikba. Azt pedig végképp nem tanácsolom, hogy bárki is a harmadikkal kezdje, mert nem sokat fog érteni belőle. Például azt sem, hogy ki is az a Lucius Murena – ebben a részben ugyanis egyetlen egyszer sem szólítják a nevén.

A recenziós példányt a kiadótól kaptam.

Királyok és keresztek 3: Memento mori (Képes Krónikák)

Harmadik részéhez érkezett a Szent Imre életét feldolgozó magyar történelmi képregény is, ami jelen esetben az utolsó, befejező epizód. Feltételezem, hogy annyi megmaradt mindenkinek a történelemórákról, hogy ne várjon hepiendet. A tragikus végkifejletet hosszan és alaposan készítik elő a szerzők, és a túlélők reakciói plasztikusan éreztetik, mennyire sorsfordító esemény volt a trónörökös halála az Árpád-házi királyság történetében.

Sinonimo, azaz Mészáros János vastag regénye egyszerre jelent meg a képregény harmadik részével. Ezt még nem volt szerencsém olvasni, csak néhány részletet hallottam belőle a kötetek bemutatóján. Elgondolkodtató, hogy a szűkszavú krónikákból hogyan képes valaki 500+ oldalnyi regényt írni, ám ugyanezen a bemutatón hangzott el a vendégként jelenlévő Bán Mórtól, hogy a Hunyadi-ciklust eredetileg trilógiának tervezték, és most jött ki a tizenegyedik, távolról sem utolsó kötet… Hát ilyen műfaj ez a történelmi (témájú) regény.

Mindig abban reménykedem, hogy az emberek meg tudják különböztetni a történelmi tényeket a történelmet értelmező fikciótól, és túl sokszor tapasztalatom, hogy ez nem feltétlenül van így. A Királyok és keresztek ebből a szempontból az ártalmatlanabb fajtából való, nem hiszem, hogy a középkorszakértők hajukat tépnék, ha egy baráti társaságban azt hallják beszélgetőtársuktól, hogy ebből a képregényből ismerték meg Szent Imre történetét. Akár ilyen is lehetett volna.

Levi, azaz Németh Levente rajza saját bevallása szerint is sokat változott-fejlődött az első rész óta. Én is úgy látom, hogy sokkal „képregényesebb” lett, egyre jobban sikerül elsajátítania a formanyelvet, egyre könnyedébben oldja meg a panelek elrendezését, sokat oldódott a kezdeti statikusság.

Mondanám, hogy úgy látszik, ez a 200-250 oldalnyi képregény volt az alkotópáros tanulópénze, most már jöhetnek tőlük a komolyabb dolgok – de attól tartok, a szerzők csak azért nem vernének meg egy ilyen kijelentés után, mert haverok vagyunk, és szükségük van rám fordítóként. Szóval nem mondok ilyeneket, hanem azt kívánom, hogy pihenjenek egy kicsit, és ha majd összeszedték magukat, egy rövidebb történettel jelentkezzenek.

A recenziós példányért a kiadót illeti köszönet.

Southern Bastards/Déli rohadékok 1: Itt férfi nyugszik (Pesti Könyv)

Jason Aaron bő tíz évvel ezelőtt nagy szenzációt keltett Scalped című sorozatával, amely egy elképzelt amerikai indián rezervátumon játszódik. Minden részét olvastam, és bármennyire is irtózom a kegyetlen, durva, erőszakos történetektől, szinte rajongója lettem. Minden kegyetlenséget, minden durvaságot, minden erőszakot „indokoltnak” láttam benne. Csupa különleges, érdekes karakter, misztikum, őrület, szenvedély, nem győzöm eléggé dicsérni.

Aztán olvastam pár más dolgot Aarontól, és hümmögtem magamban, hogy oké, de hát ezek bérmunkák, biztos azért nem jönnek be nekem annyira. Amikor 2014-ben megláttam, hogy új saját sorozata indul, azonnal megvettem az első részét, abban a reményben, hogy most majd visszaköszön a Scalped-élmény. Hát a kegyetlenség, durvaság, erőszak élménye visszaköszönt.

Füzetenként vásárolni amerikai képregényt nem olcsó mulatság, és annyi minden mást lehet olvasni, hogy akkoriban nem siettem beszerezni a folytatást. Időközben a sorozat már be is fejeződött, miután besöpört néhány Eisner- és Harvey-díjat. És most elkezdődött a magyar kiadás.

A Pesti Könyvnek köszönhetően kaptam egy recenziós példányt, és átrágtam magamat rajta – úgy éreztem, ennyivel tartozom a Scalped emlékének, Jason Aaronnak és a bátor magyar kiadónak is.

Sokan szeretik a kegyetlen, durva és erőszakos történeteket anélkül, hogy ők maguk kegyetlenek, durvák és erőszakosak lennének, és ez nagy szerencse. Nem tudom, ők hogy vannak vele, de nekem mindig dilemmát jelent ez a dolog, egyfajta lelkifurdalást érzek, ha „tetszik” egy ilyen történet. Mintha cinkosa lennék az elkövetőknek. Pláne, ha az adott elkövetők a „jók” a sztoriban, erkölcsi értelemben jogosan rúgják seggbe/verik szarrá/lövik szitává/stb. az erkölcstelenül kegyetlen, durva és erőszakos figurákat.

Szóval a Southern Bastards nem a magamfajta galamblelkűeknek való.

Az meg egy elmélyültebb (ön)elemzést igényelne, hogy miért tudtam jobban elfogadni a Scalped-ot. Majd ha az is megjelenik magyarul, esetleg sort kerítek rá.

Kitsune és más történetek (Comicsmania)

Számomra a 2021-es év magyar képregényes felfedezése egyértelműen Ghyczy Csongor volt. Két munkájáról nemrég írtam, és már itt is a következő. Illetve ez egy gyűjteményes füzet, amely két korábbi képregényét is tartalmazza, de ez most az az eset, amikor teljesen indokolt az újrakiadás, hiszen a címadó történet és a Kék tavaly a Comicsmania jubileumi antológiájában jelent meg, annak a nagyobb méretéhez igazodva. Márpedig az nem kedvezett nekik.

A három új történet (Kintsugi, Tenyérrel telibe, Zajszint) megint három különböző hangulat, egységes megvalósításban. Kezd olyan érzésem kialakulni, hogy a szerző bármit képes úgy bemutatni a saját látásmódja szerint, hogy az megérintse ez olvasót. Vagy csak nagyon jól választja meg a témáit, de az eredmény ugyanaz. Van magyar képnovellistánk.