Molnár Gáborban a kezdetektől csodáltam, hogy profi. Számomra ez azt jelenti, hogy olyan szeme, elméje és keze van, hogy minden stílusban tud alkotni, és valahogy mégis ráismerni, hogy ő készítette a rajzokat. Mint egy szobrász, akinek ugyan van egy-egy kedvelt anyaga és eszköze, de minden másban képes meglátni a lehetőséget, és kihozni belőle a legjobbat. Volt műhely, ahol a bayeux-i faliszőnyeg stílusában dolgozott, aztán Hogarthot adaptálta, van francia-belga jellegű munkája, de szívszerelem-stílusa, a comicosított manga világában érzi legjobban magát.
Valahogy mindig azt éreztem a nagyközönség számára készülő műveiben, hogy a képregényt az élet részeként fogja fel. Nem elvont, művészi artbookokat akar létrehozni, a szuperhősök se az ő világa, az önéletrajz már nem áll tőle távol, és inkább azt a japáni felfogást képviseli, hogy a képregény használati eszköz, a mindennapok része, olyan, mint a borotva vagy a fűtés télen. Ábrázolja pontosan a belső és külső világot, de mint irodalmi mű, torzítsa el azt a mondanivaló irányába.
Az 5Pallosnak, mint MG több alkotásának, kettős olvasata van.
A bevezető részletesen leírja, hogy a szándék az volt a művel, hogy az alkotó csapata, a 5Panels létrejöttét ábrázolja – nem a Japánban népszerű slice of life sorozatban, hanem a már bevált Szekerce és Szemerce középkorias fantasy világában. Hogy ne legyen belterjes a téma, Molnár Gábor létrehozott egy művet, ami szól egyszerre mindenkinek, másrészt szól csak a képregényes kemény magnak, annak a két-háromszáz embernek, akik részletekig tisztában vannak a magyar képregény legutóbbi tíz évével. Ez nagyon nehéz lehetett. Minden kép és mondat, az egész történet kettős olvasatú, és aki benne van a képregényes életben, teljesen máshogy olvashatja a művet, mint akinek semmit nem jelent az, hogy egyesek azt mondják, a magyar képregény régóta halott.