Milyenek a mostani Batman-képregények?
Egy francia blog szerzője a minap ízekre szedte az új Batman-filmet, tucatnyi következetlenséget kérve számon rajta. Előzetesen hangsúlyozza, hogy mindezt nem a való világhoz képest, hanem a történet belső logikájához képest teszi – amely szerinte így is tele van lyukakkal, ha szabad ilyen képzavarral élni. Nosza, több se kellett a blog olvasóinak. A hozzászólók mintegy (helyesírási és nyelvtani hibák nélkül író) fele teljes egyetértéséről biztosította a szerzőt, a másik (biztos a jogos felháborodás miatt kissé kapkodva, a formára és a stílusra kevésbé adó) fele pedig elküldte melegebb égtájakra a csúnyán fölényeskedő entellektüelt.
A kommentekből nagyon úgy tűnik, a mai képregényolvasónak elsősorban izgalmas akció, belevaló karakterek és látványos grafikai kivitelezés kell, minden más tulajdonképpen felesleges kellék. Attól tartok, hogy a szuperhősös képregények írói és szerkesztői teljes mértékben tisztában vannak ezzel a befogadói igénnyel, és a történetek belső logikáját valóban csupán a drága időt rabló luxusnak tekintik. Márpedig tényleg időigényes feladatról van szó: egyetlen hosszabb forgatókönyvemben bő másfél tucat karaktert kellett mozgatnom, és újra meg újra ellenőriznem kellett, melyiket hol hagytam legutóbb, egyáltalán van-e esélye felbukkanni a következő jelenetben, milyen módon értesülhetett arról, hogy ott kell lennie, nem mondok-e ellent önmagamnak tíz oldallal később. Mindvégig attól féltem, ha hibázom, mindenki azonnal rájön, és a fejemre olvassa.
Mindezt valójában csak felvezetésnek szántam, nem igazán van köze a napokban kézhez kapott Batman-történetekhez, bár biztos, hogy ezek a gondolatok is bennem motoszkáltak olvasásuk és értékelésük közben.
Batman 12. A Night of the Owls ciklus befejeztével egy teljesen más jellegű sztorit szolgál fel Scott Snyder, és rögtön egyfajta választ is nyújt a fent feszegetett kérdésre azzal, hogy felfedi Batman titkos, földalatti kommunikációs (illetve kommunikációzavaró) hálózatnának az egyik kulcsát. A technikai részletekbe nem megy bele, ami nyilván jobb is, a felvetés mindenesetre érdekes. Ebben a történetben amúgy Batman csak mellékszereplő, az előtérbe egy Harper Row nevű lány kerül, akivel feltehetően még fogunk találkozni a későbbiekben, nem kizárt, hogy egy új segítő bevezetéséről van szó. Eddig tetszik, bár az én konzervatív ízlésem nincs elragadtatva a lány orrpiercingjétől.
Tizenkét kortárs svájci képregényalkotó munkáiból nyílt kiállítás a Miskolc Galéria Rákóczi-házában. A kiállítást, amelyet Kiss Gábor alpolgármester nyitott meg, a Svájci Nagykövetség és a Pro Helvetia Alapítvány támogatta, így valószínűleg 
Amikor megtudtam, hogy a következő Lucky Luke-epizód megírására a Daniel Pennac-Tonino Benacquista párost kérték fel, megörültem, mindkettőjük munkáit nagyon kedvelem. Pennac kellemesen flúgos Malaussène-regényfolyama remek olvasmány (az első része magyarul is megjelent, ahogy Pennac gyerekkönyveiből is néhány), Benacquista pedig nagyon ért az izgalmas cselekményszövéshez, és neki sem kell átjárni a szomszédba egy kis humorért.
A Képregény Kedvelők Klubjának következő találkozója szeptember 7-én (pénteken), 16 óra 30-tól lesz, a Petőfi Irodalmi Múzeumban (1053 Budapest, Károlyi Mihály u. 16.). A belépés díjtalan.
Még a júniusi anime börzén kezembe került egy szórólap, ami az augusztus 18-án megrendezésre kerülő első Cosplayer Expót reklámozta. Mivel nem vagyok nagy conra járó, nem terveztem, hogy ellátogatok rá, pláne, hogy a rendezvény elnevezéséből kiindulva arányaiban a szokásosnál is több cosplayes programra számíthattam a szakmai jellegű mangás workshopok, előadások rovására. Lehetőségem nyílt azonban kiállítóként részt venni az eseményen (erre később még visszatérek), ennek köszönhető az alábbi iromány létrejötte.
Mindenki tudja, hogy bár Mickey Mouse és Donald kacsa képregényfiguraként is ismert, mindketten rajzfilmben debütáltak. Azzal azonban valószínűleg jóval kevesebben vannak tisztában, hogy sokkal, de sokkal több képregényben szerepelt mindkettő, mint rajzfilmben, és hogy nem hazájukban a legnépszerűbbek, hanem több európai és dél-amerikai országban. Olyannyira, hogy az USA-ban készült képregények már évtizedek óta nem elegendők a kereslet kielégítésére, és külön Disney-képregénygyárak működnek Olaszországban és Dániában. Finnországban a mai napig a képregénypiac felét teszik ki Donald és barátai, Franciaországban a Disney-importok hatására indult be a nagyüzemi képregénygyártás a második világháború környékén, Chilében két forradalmár az 1970-es években annyira komolyan vette Donaldot, hogy egyenesen az imperialista propaganda mindent megrontó szócsöveként ostorozta.
A tavalyi évhez hasonlóan idén is jelen lesz a képregény és a street art a Sziget Fesztiválon, a Múzeumi negyedben.
Egy franciaországi 
Gondolom, nem kell bizonygatnom, hogy szeretem a képregényeket, és hogy azzal is tisztában vagyok, a képregény formátuma nagyon sok mindenre alkalmas, így az ismeretterjesztésre is. Mégis, kissé nehezen vettem rá magamat Larry Gonick képregényes világtörténetének az elolvasására, amiben valószínűleg szerepet játszott, hogy a közel 25 éve megjelent Képregén nem hagyott bennem valami mély nyomokat. No meg hát nagy és vastag, ezáltal kevéssé alkalmas buszon olvasásra. De végül csak összeszedtem magamat, és pár hét alatt végeztem is vele.