Szépen sorban befutnak a rossz emlékű, a Galaktika magazin által steampunk képregényekre kiírt pályázat aspiránsai, még ha helyenként csak félkész vagy jobb híján kurtán-furcsán lezárt formában is. Ez utóbbi mindenképp igaz Szabó Levente Irreverzibilisére (aminek semmi köze Gaspar Noé azonos című, nagy botrányt kavart filmjéhez – bár lehet, hogy csak én vártam valami kapcsolódást). Szabó munkájának legnagyobb hibája ugyanis – és erre jobb rögtön az elején felhívni a figyelmet -, hogy bár kerek történetet ígér, mégis klasszikus cliffhangerrel ér véget, és fogalmunk sincs, lesz-e folytatás. Kellene lennie, és nemcsak a rend kedvéért, hanem mert az olvasó és az ötlet egyaránt megérdemelné.

Rusz Lívia munkáiból kiállítás nyílik február 9-én a Bukaresti Magyar Kulturális Központban. A kiállítást bemutatja Fazekas Márta, a központ kulturális tikára, Tania Radu, a Román Kulturális Intézet alelnöke és Alexandru Ciubotariu képregényrajzoló. A kiállítás március 13-ig tekinthető meg.

Immáron ötödik tételéhez érkezett Magyarország egyik legjobb, cikkekkel dúsított képregényantológiája, mely a negyedik szám Buborékhámozó-szerűsége után visszatér a Papírmozi legszebb hagyományaihoz. Az új Papírmozi (a cím Bayer Antal ötlete, ezért is ragaszkodik hozzá annyira, jegyzem meg érthetően) tökéletesen illik a sorba, ugyanis míg a negyedik szám inkább volt cikkgyűjtemény képregényekkel megspékelve, az ötödik már vérbeli képregényes válogatás, itt-ott enyhén megszórva cikkekkel. És ez így is van rendjén: a Papírmozi az Papírmozi, kellenek bele a képregények, nincs mese.

Az Angoulème-i képregényfesztiválon mutatta be egy kisebb belga kiadó meg nem nevezett szerzők Katz című kötetét, ami nem más, mint Art Spiegelman Pulitzer-díjas Maus című képregényének a módosított változata. A különbség mindössze annyiból áll, hogy valamennyi szereplő macskafejet kapott, ellentétben az eredetivel, amelyben a különböző nemzetiségeket különböző állatok jelenítették meg. Az eljárás máris nagy vitát kavart: vannak, akik szerint ezzel új tartalmat kapott a mű, amennyiben kiemeli, hogy minden ember egyforma, mások pedig úgy vélik, hogy ez a lényegi mondanivaló elferdítése. Komoly kétségek merülnek fel abban a tekintetben is, hogy mennyire védhető szerzői jogi szempontból egy ilyen "szó szerinti", de eltérített átvétel. A kiadványból mindössze 1000 példány készült, amelyet "suba alatt" árusítottak, de szó van róla, hogy március közepén ismét kapható lesz, valószínűleg internetes rendeléssel. Lent egy mintaoldal a képregényből.

A mai napig, ha a tudományos szakirodalomban a képregényt művészetként említik, gyakran az alábbi jelzőkkel egészítik ki: kommersz, underground, populáris, triviális és alacsony. Azzal, hogy 1994-ben Robert Williams az egykori Zap Comix képregényrajzolója elindította a Juxtapoz magazint, felelevenítette az egykor rebellis képzőművészeti folyóiratok hagyományát, és fórumot biztosított azoknak a művészeti jelenségeknek, amelyekkel meg lehetne tölteni a „posztmodern elutasítottak szalonját”.

Ezt a „kiállítóteret”, illetve az alkotásokat nem a hagyományos művészeti helyszíneken kell keresnünk, hanem ők találnak meg minket: a közterek felületein, magazinokban, lemezborítókon, gördeszkák hátlapján vagy épp valaki felkarján, talán pont ezért sem kerültek a műkritika látóterébe. Nem lehetnének előítéleteink egy vizuális produktummal kapcsolatban kizárólag a megjelenési hordozójából kiindulva: ez legalább akkora hiba lenne, mint amikor megelőlegezzük valaki szellemi képességeit abból, hogy az illetőnek magas-e vagy alacsony a homloka.

Kiállítók: Borbás Róbert, Gabay Gergely, Gazdag Ágnes, Gáspár Tamás, Jáger Attila, Kupcsik Adrián

Helyszín: Szatyor Galéria, 1111 Budapest, Bartók Béla út 36-38.
Megnyitó: 2012. február 15, 19 óra
Megtekinthető: 2012. február 16. és április 15. között.
A kiállítás kurátora Zsigó Bianka.

Nyitvatartás: hétköznap 12:00-01:00, hétvégén 14:00-01:00
Élő festés a megnyitón: GG és Grindesign
Info: lowbrowbp@gmail.com
A kiállítás támogatója a Dulux, Let's Colour.

Idei különszámába keres fekete-fehér képregényeket a híres nemzetközi antológia, a Stripburger. Az 1992-ben Szlovéniában alapított alternatív képregénymagazin, amelynek a legutóbbi, 56. száma 2011 decemberében jelent meg, felhívást küldött következő különszámának a megtöltéséhez, amelynek a témája a Munka, annak bármilyen formája vagy vetülete. A kötet anyaga egy utazó kiállítás alapját is képezi.

A Stripburgerben olyan, hazánkban is ismert alkotók munkái jelentek már meg, mint Marcel Ruijters, Darko Macan, Aleksandar Zograf, Kati Kovács és Alexandru Ciubotariu, míg a magyar szerzőket Gróf Balázs és Stark Attila képviselte egy-egy képregényével.

Információk:

A kötet mérete: 235 x 170 mm. Fekete-fehér, angol vagy szlovén nyelvű képregényeket lehet beküldeni. (Megjegyzés: terjedelmi korlátot nem jelöltek meg a szerkesztők, de a magazin általában rövidebb történeteket közöl, új szerzőknél 7 oldalban szokták megszabni a határt.)

Beküldendő fájlok specifikációja: vonalas rajzok esetén minimum 600 dpi felbontás, 240 mm magas; szürkeárnyalatos grafikák esetén minimum 300 dpi felbontás, 240 mm magas.

Beküldési határidő: 2012. május 31.

Beküldési cím és információkérés: burger@mail.ljudmila.org

Chroniques de Jérusalem című kötetéért Guy Delisle kanadai alkotónak ítélte az idei Fauve d'or díjat az Angoulême-i nemzetközi képregényfesztivál zsűrije, amelynek az elnöke a tavalyi nagydíjas, Art Spiegelman volt. A díjat Frédéric Mitterrand francia kulturális miniszter adta át a szerzőnek.

A további díjazottak között szerepelt Tacumi Josihiro A Drifting Life című önéletrajzi kötetének a francia kiadásáért, a Carl Barks által jegyzett Donald Duck-összkiadás, Mori Kauro Bride Stories című új sorozatának az első része, Arthur de Pins Zombillenium című gyereksorozata és Cyril Pedrosa Portugal című kötete, míg az alternatív képregény díját a lett Kus fanzin kapta.

Az idei Angoulême-i nemzetközi képregényfesztiválon a város nagydíját Jean-Claude Denis francia alkotó kapta. Az 1951-ben született Denis illusztrátorként kezdett, első képregényei 1977-ben, a Pilote magazinban jelentek meg. Denis egyaránt otthon érzi magát gyerekeknek szóló történetek illusztrátoraként és napjainkban játszódó, szatirikus felnőtt tanmesék szerzőjeként. Bár átütő sikert egyetlen sorozatával vagy albumával sem ért el, magas színvonalú munkái számos szakmai elismerésben részesültek. A hagyományoknak megfelelően Denis lesz a 2013-as fesztiválzsűri elnöke, és ő készítheti el a jövő évi rendezvény plakátját.

Illusztrációk a folytatásban: egy oldal első sorozatából, az André le corbeau-ból; egy kép emblematikusnak számító figurája, Luc Leroi kalandjaiból és az egyik legfrissebb kötetének a címlapja.

A harmadik poznani Ligatura képregényfesztivál felhívást hirdet képregények prezentálására. Az előzetes jelentkezésekből 18-at választanak ki és hívnak meg a 2012. április 19-22.-i fesztiválra, ahol az alkotók egy nemzetközi zsűri előtt mutathatják be tervüket. A zsűri által legjobbnak ítélt művet megjelentetik nyomtatásban. További információk angolul és a jelentkezési lap a Ligatura honlapján találhatók. Beküldési határidő: 2012. március 15.

A napokban kerül a cseh könyvesboltokba az AARGH! képregénymagazin 11. száma, amely teljes szekciót szentel a magyar képregényeknek. Csordás Dániel, Felvidéki Miklós, Gróf Balázs, Baranyai András (írók: Borbély Zsófia és Mikó Csaba) és Gáspár Tamás (író: Ábrai Barnabás) munkáin kívül két tanulmány is szerepel a lapban: Bayer Antal és Szabó Zoltán Ádám cikke a mai magyar képregényről és közvetlen előzményeiről, valamint Milan Krejci cikke az 1960-as és 1990-es évek között a cseh és szlovák sajtóban megjelent magyar képregényekről. Az 1200 példányban megjelent magazin két különböző borítóval kapható.

Körkérdést küldtünk számos, a magyar képregény környékén tevékenykedőnek, és harmincan voltak olyan kedvesek, hogy válaszoltak nekünk. Válaszaikat több részletben közültük a blogon, most pedig megpróbáljuk összegezni, amit megtudtunk tőlük. 30 fő nem reprezentatív minta, ráadásul a válaszadók – alkotók, kiadók, gyűjtők – képregényes aktivitása sem nevezhető éppenséggel átlagosnak, így hát az alábbi statisztikák még a „kemény mag” véleményét sem feltétlenül tükrözik.

Elsőként azt kérdeztük, hogy a 2011-ben megjelent (könyvesbolti vagy alternatív forgalmazásban kapható) 120 képregény hány százalékát szerezték be. Ahogy azt sejtettük, ma már nincs ember, aki szó szerint mindent megvenne, bár öten is legalább felének büszke birtokosai. Volt, aki még korábbi lemaradásait pótolta, és volt, aki inkább be sem vallotta, hogy milyen kevésre futotta az idén. Azért az átlagos adattal, a 24 százalékkal valamennyi magyar képregénykiadó tökéletesen meg lenne elégedve.

Szép és küzdelmes volt az a négy év, ami a Death Note nyitókötetének hazai kiadása óta eltelt, de mozgalmasságában össze sem hasonlítható a manga nagyjából ugyanennyi időt felölelő cselekményével. Csak most, a végjáték olvastán szembesülünk vele, hogy az izgalmakat mindvégig eredményesen fenntartó Tsugumi Ohba félelmetes disztópiává alakította azt a világot, ami már a kezdésnél bántóan rideg és érzelemmentes volt, visszagondolva azonban szinte otthonosnak tetszik. Kira álma ugyanis valósággá vált: végre istenként tartják számon, néhányan őszintén hisznek benne, a legtöbben pedig rettegnek tőle. Az, hogy megszűnt a bűnözés, részletkérdés - Kirát, vagyis Yagami Lightot már régesrég hidegen hagyja a világ „jobbá tétele". Csakis a saját hatalmának érvényesítése, önimádatának újabb és újabb igazolása élteti. Hullanak az ártatlanok, a barátok és családtagok, a rosszkor rossz helyen lévők, a hangoskodók vagy épp azok, akik némák maradtak, megy a listára mindenki, aki Light terveit keresztezi. A Death Note utolsó fejezeteiben bemutatott diktatúra Orwellt idézi, miközben Ohba végig tett róla, hogy ne tudjuk egészen valóságosnak látni ezt a világot. Sosem találkozunk átlagemberekkel, nem látjuk, ők hogyan élik meg a változásokat (magyar olvasóként az is elidegenítően hat, hogy a nyugati nevek, például Mihael Keehl vagy Halle Bullook, furcsán valószínűtlenek az egész sorozatban). A főszereplők között bonyolódó macska-egér játékba viszont annál jobban bele tudjuk élni magunkat.

Körkérdésünkre még három válasz futott be, érdekes módon három Zoltántól. Ezzel a közvéleménykutatást lezártuk, rövidesen statisztikailag is összefoglaljuk. Az utolsó válaszadók: Fritz Zoltán, Szécsi Zoltán és Szabó Zoltán Ádám.

Lassan egy éve jelent meg a Csodálatos Pókember utolsó száma, azóta eltűntek a tizen-huszonéveseknek szóló képregények az újságárusok kínálatából. Egy ideig még reménykedtek a rajongók, aztán belátták, hogy nem lesz folytatása a sorozatnak – aztán októberben mindannyiunk nagy örömére jelezte a Pókember- és más Marvel-képregényeket könyvesbolti terjesztésben már évek óta megjelentető Kingpin kiadó, hogy mégis lehetséges a visszatérés. A tárgyalások eredményhez vezettek, a kiadványok szerkesztése folyamatban van, közeleg az első megjelenés, eljött hát az idő, hogy kérdéseket szegezzünk Harza Tamásnak, a kiadó vezetőjének. A Képregényblog riportere Bayer Antal volt.

BA: Minden korábbinál nagyobb fába vágja a fejszéjét a Kingpin, méghozzá egy olyan pillanatban, amikor szemmel láthatóan minden kiadó óvatosabbá vált a terveivel. 2012 január végén indul a Marvel +, februárban pedig a Hihetetlen Pókember – mindkét sorozat kéthavonta fog megjelenni, újságos forgalmazásban. Mi indokolta ezt a döntésedet, mit vársz tőle? Illetve, vannak-e aggályaid? Elvégre külsősként elég hosszú időn át dolgoztál együtt a Semic munkatársaival ahhoz, hogy átlásd a problémáikat.

HT: A döntést egyértelműen az indokolta, hogy Magyarországon a képregények megszűntek létezni az újságárusoknál. A Pókember volt az utolsó, amely még megjelent, és amikor egyértelművé vált, hogy a Semic nem lesz képes folytatni, muszáj volt lépni valamit. Mivel én maradtam az egyedüli Marvel jogtulajdonos – és mivel eléggé szívemen viselem a magyarországi Pókember sorsát – így adta magát, hogy én próbáljam meg. Nem mondom, hogy kis lépés lett volna, hisz mi eddig csak képregény kötetek kiadásával foglalkoztunk, és ez a terület merőben új számunkra is, de úgy érzem, ez a kihívás megéri az erőfeszítést.

A 2011-es év képregényes szempontból történő elemzéséhez kapcsolódóan jött olyan hozzászólás, amely rákérdezett a képregényújságokra – elvégre én csak a könyves és alternatív terjesztésbe kerülő képregényeket vizsgáltam. A válasz nem könnyű, hiszen maga a képregényújság fogalmának a meghatározása sem egyszerű.

Magyarországon az 1930-as években jelentek meg nagyobb mennyiségben képregények, és méghozzá szinte kizárólag a sajtóban, rovatként. A következő évtizedek tiltásai és egyéb viharai ellenére ez a publikálási lehetőség szilárdult meg, és nem véletlen, hogy az 1950-es évektől gyakorlatilag a rendszerváltásig leginkább a Füles, Pajtás, Tábortűz és hasonló lapok neveit szokás emlegetni, mint képregényes lelőhelyeket. Az 1980-as években némileg változott a helyzet. Bár továbbra is domináltak a sajtóképregények, ezeknek egy részét újra kiadták külön füzetekben (pl. Rejtő-sorozat, Teljes képregény-sorozat), valamint útjára indult a szinte kizárólag francia képregények fordítását közlő Kockás, amely a leginkább felel meg ebből az időszakból a „képregényújság" meghatározásnak. Aztán ahogy lazult a póráz, és engedélyezték egyre több területen a magánvállalkozásokat, illetve a nyugati tőke bevonzásának a reményében kifejezetten ösztönözték a vegyes vállalatokat, színre léphetett a két északi cégcsoport, az Egmont és a Semic, aminek az olvasók örültek, a hazai képregényeket kiadni remélő vállalkozók viszont kevésbé. Mindkét kiadó korábban sosem látott elánnal vetette bele magát a képregénytermelésbe, és aligha meglepő, hogy anya- és testvérvállalataik tapasztalataira támaszkodva a más országokban bevált receptek alapján dolgoztak, ami nagyrészt amerikai comic book-ok és hasonló formátumban szerkesztett lapok bevezetését jelentette.