Hunyadi: A hajnalcsillag fénye - kritika

Elejtett megjegyzésekből már sejteni lehetett, hogy végre bekövetkezik az, amit oly sokan szerettek volna régóta: Fazekas Attilának egy, a Fülesben folytatásokban közölt képregénye még abban az évben kapható lesz önálló kiadványban. Ráadásul a hírek arról is szóltak, hogy nem akármilyen kötetben reménykedhetünk, hanem nagyméretűben, keménytáblásban. És valóban, december elején bekerült a könyvesboltokba A hajnalcsillag fénye, méghozzá színes kivitelben, minden magyar képregénygyűjtő nagy örömére.

A hazai képregénypiac ismeretében valljuk be, nem kis bátorság kellett ahhoz, hogy a Gold Book bevállalja a francia album formátumot, amit magyar szerzők esetében eddig csak a Képes Kiadó Rejtő-Korcsmáros sorozatánál láttunk. Gondolom, úgy érezték, a Hunyadi-regényfolyam sikere elég erős hátteret biztosít ahhoz, hogy a maga a szerző, Bán Mór által adaptált képregényt is kiadják és sikerre vigyék. Hogy a számításuk mennyire válik be, feltehetően csak néhány hónap múlva fog kiderülni, addig is örvendezzünk ennek a szép gesztusnak, amellyel Fazekas Attila és a magyar történelmi képregény hagyománya előtt tisztelegnek. Jó lenne olyasmiket vizionálni, hogy a Hunyadi-képregény trendfordulót jelez, és mostantól több magyar képregényt öltöztetnek ilyen szép köntösbe...

Bár minden adottnak tűnik ahhoz, hogy csupa jót mondjunk a kötetről – neves rajzoló, jól bejáratott brand, bőven átlagon felüli műszaki kivitelezés – a kritikusnak mindenről beszélnie kell, amit lát és olvas, és ami erről az eszébe jut. Ezen a ponton fontos megjegyezni, hogy a Hunyadi-regényeket nem olvastam. Ám mivel a feldolgozást az író készítette, abból a feltételezésből indultam ki, hogy ami igaz a képregényre, lényegében igaz a regényekre is.

A most következő részt harmadszorra próbálom megírni, az első két alkalommal hosszú esszé sikeredett a történelmi regény és a történelmi fikció közötti különbségről és a romantikus történelemfelfogásnak, a 19. századi gondolatoknak a 15. századba való visszavetítésének a veszélyeiről. Volt benne szó Maurice Druon Elátkozott királyairól, a Sörmesterekről, a Három testőrről, Walter Scottról és Lukács Györgyről, idéztem benne Hankiss Elemért, Dobszay Jánost és magát Bán Mórt is. Végül úgy döntöttem, megkímélem ezektől a blogolvasót, elvégre ez „csak” egy képregénykritika.

Rövidebbre fogva ebből a történelmi tárgyú képregényből éppen a történelmet hiányolom. Nem azt várom el tőle, persze, hogy történelemkönyv helyett lehessen használni – csakhogy az író interjújából éppen azt olvasom ki, hogy egyik fontos célja a történelmi ismeretek terjesztése. Ám a Hunyadi-képregénynek lukas-foltos a háttere. Nem tudom, mennyire alapos manapság a történelemoktatás, és mennyiben lehet feltételezni, hogy az olvasó a hátteret úgyis ismeri, de úgy vélem, fontos lett volna röviden, de tapinthatóan érzékeltetni a feudális rendszer lényegét és a magyar hűbéri viszonyok diszfunkcióit, valamint egyértelművé tenni, hogy „nemzet” alatt a középkorban a nemességet értették, mindenki más békeidőben fogyóeszköz, háborúban „expendable”, feláldozható volt. Gyakorlatilag szó sem esik a képregényben egyházról, vallásról, a pápa (és a nikápolyi végzetes vereséghez vezető keresztes hadjáratot meghirdető ellenpápa) szerepéről, és nincs kellőképpen kiemelve, hogy a magukat kereszténynek valló uralkodók és nagyurak miért torzsalkodtak inkább egymással, mintsem hogy összefogtak volna a törökök ellen. A kötet lezárása Hunyadi „hőssé” válását – vagyis annak a felismerését, hogy az oszmán birodalom nemcsak, hogy elkerülte a teljes megsemmisülést Timur Lenk halálával, hanem még a korábbinál is nagyobb veszedelmet jelent a nyugatra, hogy a hatékony fellépéshez erős központi hatalmat kell kiépíteni, állandó, hivatásos hadsereget kell létrehozni és hogy ezt a szerepet neki magának kell felvállalnia – jó évtizeddel előbbre hozza, megfelelő megalapozás nélkül.

Persze, abban lehet reménykedni, hogy a Hunyadi sokaknak csinál kedvet ahhoz, hogy utánanézzenek a valós történelmi eseményeknek, és nem veszik készpénznek mindazt, amit Bán leír. Ebből a szempontból kár, hogy a képregényből kimaradt a regénynek az az ügyes megoldása, miszerint nem egy mindentudó narrátor, hanem a mohácsi csata egy túlélője mesél Hunyadiról, és amikor beszélgetőtársa szembesíti azzal, hogy Hunyadi János nem is ilyen volt, azt válaszolja, hogy akár ilyen is lehetett volna.

Költői szabadság természetesen létezik, és alapból semmi kifogásom az ellen, hogy Bán a Zsigmond királyt a nikápolyi csata után megmentő Vay Titusszal azonosítja Vajkot, Hunyadi apját – a dramaturgia szempontjából okos megoldás, csakhogy valamilyen módon jelezni kellett volna, hogy ez a mese része. Mint ahogy a Hunyadi-Vlad rokonságnak és rivalizálásnak a kiemelt szerepe is fontos a történet bonyolításában – de nem történelmi tényen, hanem egy valóban nem alaptalanul feltételezett, de nem bizonyított lehetőségen alapul.

Mindezektől eltekintve a képregény meseszövése teljesen rendben van. Lehet ugyan csodálkozni, hogy miért tartották szükségesnek a szerzők valamennyi női szereplő formás kebleinek és hátsó felének a megmutatását – feltehetően az olvasók egy része nem panaszkodik miatta, másoknak meg felesleges hatásvadászatnak tűnik.

Mivel Hunyadi János fiatalkoráról gyakorlatilag semmit sem tudunk, az író szabadon engedhette a képzeletét. Lehetett akár ilyen is, szerelmi bánata miatt tivornyázó, hirtelen haragú. Lehet Hunyadinak tulajdonítani ifjúkori kicsapongásokat, durvaságokat, és ezzel még jobban kiemelni későbbi nagyságát, ez egy teljesen elfogadható felfogás, még ha le is egyszerűsíti a dolgokat.

A másik kidolgozottabb jellem Zsigmond királyé. Az ő összetett, ellentmondásos alakját érzésem szerint elég jól eltalálta a szerző – viszont egyáltalán nem tette világossá, miért is akarják meggyilkolni Újlakiék és Cilleiék, miért tartanák alkalmasnak Hunyadit a tett végrehajtására, és ő miért állna rá eleinte a felségárulásra. Lehet, hogy a regényben ez tisztázva van, és csak az adaptációból maradt ki, mindenesetre itt nagyon hiányzik.

A harmadik kiemelkedő alak Vlad herceg, akinek bizony már a szeme sem áll jól. Számomra nem derül ki egyértelműen, hogy ugyanazt a „Vladot” látjuk-e a történet elején és a végén (1382-ben Vlad Dracul még csak 11 éves volt, Vlad „Drakula” Tepes pedig 1431-ben, vagyis nagyjából az epizód végén született, az idősebb Vlad apjának pedig nem Vlad, hanem Mircea volt a neve). Attól tartok, az ő megrajzolásában a történelmi regényt író Bán Mór átengedte a helyét a fantasy-író Bánnak... Ezáltal egy nagyon leegyszerűsített, első blikkre is utálható főgonoszt állít szembe Hunyadival.

Egy utolsó megjegyzés a szöveggel kapcsolatban: megint csak nem tudom, hogy a regényben is így van-e, de a képregényből nem derül ki, hogy miért pont az az epizód címe, ami.

Azt talán mondani sem kell, hogy Fazekas Attilánál alkalmasabb rajzolót keresve sem lehetett volna találni a történethez. Tökéletesen otthon van a történelmi témákban, alaposan utánajár a korhű viseleteknek, fegyverzeteknek, színhelyeknek. Az oldalak dinamikusak, a beállítások hatalmas rutinról tanúskodnak. Néhány helyen megszakadnak ugyan a jelenetek, hangsúlyos képek vagy mondatok nem oda kerülnek, ahová az jelenetszerkesztés elvei szerint kerülniük kellett volna, de ennek feltehetően a forgatókönyv vagy még inkább az azzal szemben támasztott kényszer (az eredeti közlésnél meghatározott oldalszám) lehet az oka. Az arcok többnyire nagyon jók, csak néhány helyen éreztem úgy, hogy a Füles kisebb méretére, nem pedig az A4-nél is nagyobb oldalakra lettek optimizálva.

Olvasás előtt kicsit féltem a színezéstől, hiszen Fazekas a fekete-fehér rajzok nagymestere, a színezést másokra hagyja, és ez nem egyszer rontott a színvonalon. Amikor megtudtam, hogy Horváth Henrik kapta a feladatot, némileg megnyugodtam, de a végeredménnyel nem vagyok teljesen elégedett. Bármennyire sok az éjszakai jelenet, és bármennyire alapvetően komor a történet hangulata, sok helyen lett túl sötét a színezés – lehet, hogy erről inkább tehet a nyomda, mint a színező, de ezt nem tudhatom.

Összességében mindenkinek melegen ajánlom olvasásra, begyűjtésre az első Hunyadi-képregényt, azzal a megjegyzéssel, hogy semmiképp se tévessze össze egy történelemkönyvvel, és remélem, sokak érdeklődését felkelti egy valóban izgalmas és meghatározó korszak iránt. Jó lenne bízni abban, hogy lesz folytatása is, és nem csak egy rejtvénymagazinban, hanem ugyanilyen kivitelben. Szépen mutatnának a kötetek a polcokon.

Az „Így készült”-ről Verebics János blogján lehet olvasni.

Bayer Antal