Holnap ünnepli harmadik születésnapját a messze legaktívabb magyar képregényalkotó csoport, és az alkalmat illő módon nagy durranás kíséri: végre kézbe vehetjük az EpicLine magazin első számát!

Tálosi „Spuri” András és társai olyasmire vállalkoztak, amire Magyarországon még senki – legfeljebb hasonlóra, és azt sem éppen tegnap – országos újságos terjesztésű, kizárólag magyar, színes és folytatásos képregényeket tartalmazó havilapot adnak ki szeptembertől. A 36 oldalas (elektronikus verzióban extrákkal duplájára dagadó) magazinon azonnal látszik, hogy épít a három év alatt szerzett tapasztalatokra, és nem túlzás kijelenteni, hogy minőségi ugrást jelent a korábbi, néha erősen kísérletezgetésnek tűnő kiadványokhoz képest.

Nagyon okosan és helyesen a csapat védjegyének tekinthető Busókat helyezték a középpontba, az ő kalandjaik előreláthatólag minden számban jelen lesznek. A Pádár Ádám által kitalált karakterek tökéletesen alkalmasak egy „tini titán teknőcök” jellegű franchise megalapozására, és a 5 Panels tagjai minden lehetőséget meg is ragadnak a figurák megismertetésére. Képregényes, animés és könyves rendezvényeken beöltöznek Tűznek, Savnak, Fagynak és Zöldnek, valamint gyártottak busós kártyákat és bizsukat is.

A magazin első száma a korábban Majd ha Fagy! címen megjelent közös történetnek az első húsz oldalát közli újra, ám jelentősen átdolgozva. Az eredeti, stafétában készült (a rajzolók Pádár Ádám, Koska Zoltán, Papp Imre és Vári Tamás voltak) kiadványnak jellegéből fakadóan óhatatlanul számos szerkezeti hibája volt. A 5 Panels különböző felületein már hetek óta láthattuk az átalakítás fázisait, és a kiadvány extrái között még több műhelytitok is kiderül. A leglényegesebbnek azt látom, hogy Spuri valódi szerkesztőként dolgozhatott, amihez szabad kezet kapott az alkotótársaktól is. Helyenként hozzátett a szöveghez, ahol kellett, törölte belőle a pongyolaságokat és a belterjes poénokat, így az átfogalmazásoknak és a betoldásoknak köszönhetően szinte új, és mindenképpen következetesebb és könnyebben követhető történet keletkezett.

Spuri hozzányúlt a rajzokhoz is – hol kényszerűségből, mert az eredeti rajzoló időhiánnyal küszködött, hol egy profibb megoldás okán, de volt, ahol még a panelek sorrendjén is igazított – a  leglátványosabb módosítás pedig a színezés egységesítése volt.

Mindezeknek köszönhetően egy kifejezetten élvezetes sztorikezdeményt kapunk a suta és szerethető, a szuperképességeikkel még ügyetlenül bánó busótanoncokról. Ellentétben az eredeti kiadással, amelyben jóindulatúan a szárnypróbálgatásokat láttuk és értékeltük, most már kifejezetten várjuk a Busók történetének a folytatását – és nem csak azért, mert nyilván az is más lesz, mint az első verzióban.

A különbségekre persze csak az figyel fel, aki ismerte az eredeti kiadványt. Biztos vagyok benne, hogy már ennek a „rendezői változatnak” is örülnek mindannyian, de annak még inkább, hogy nem csak – ügyesen – újrahasznosított, hanem eredeti anyag is bekerült az első számba.

Ez pedig nem más, mint a Fekete Holló. Sokadik próbálkozás ez egy magyar szuperhős megteremtésére, és eddig talán a legbiztatóbb kezdemény. A Tálosi András által írt történet rendesen át van gondolva, Barta Szabolcs személyében pedig olyan rajzolót hívott soraiba a csapat, akiről korábbi, online közölt munkái alapján tudni lehetett, hogy otthonosan mozog az ilyen típusú képregények világában. Az első tíz oldal írói magabiztosságról, példás ritmusérzékről tanúskodik, tökéletesen alkalmas az olvasói érdeklődés felkeltésére, az izgatott várakozás kiváltására.

A Fekete Holló története 1893-ban játszódik, Budapesten. A közeli helyszín és a távoli kor választása tudatos, ahogy azt az író az online extrák közötti interjúban elmagyarázza, ugyanis feltétlenül kerülni akart bármilyen politikai vagy ideológiái vonatkozást. Fontosnak tartotta viszont az ismerős hangulatot és a korhű jelleget, aminek köszönhetően a sok „külföldi” hősfiguráéhoz elkerülhetetlenül hasonlító háttér és – egyelőre még csak feltételezett – képességek vagy készségek mégis újdonságként hatnak.

Biztató kezdés, jó lenne, ha rákapnának az olvasók, és még jobb lenne, ha követőkre találna a havilap.

Bayer Antal