Hosszú mangasorozat köztes köteteiről kritikát írni nem könnyű vállalkozás, főleg, ha már ilyen magas sorszámnál tartunk. Aki idáig eljutott, már csak nem fogja abbahagyni, aki még bele sem kezdett, aligha fogja ezzel kezdeni. Akinek eddig tetszett, az apró bírálatot is nehézményezheti, aki a korábbi kötetekből csak csipegetett, nem valószínű, hogy egy ilyen írás hatására változtasson a véleményén. De hátha mégis pont ettől kap kedvet valaki, hogy tegyen egy próbát a sorozattal, hátha akadnak olyan olvasók, akik szeretik ütköztetni saját élményeiket másokéival.

A Ruróni Kensin 13. része ráadásul különleges fontossággal bír, még ha ezúttal nem is a tartalmából következően. A 2007 őszén indult magyar nyelvű sorozatból előbb negyedévente jelent meg kötet, majd félévente, tavaly pedig már csak egy, az is még áprilisban. Tehát másfél évet kellett várni a folytatásra, ami több, mint szokatlan. Mivel pedig pár hónappal később a MangaFan többi sorozata is elakadt, kezdtünk aggódni. A magyarázatot az egyik nyári Mondóból tudhattuk meg, gondok támadtak a jogtulajdonossal, a tárgyalások elhúzódtak, de immár sikerült megegyezésre jutni, és október elején három másik sorozattal együtt a Kensin is folytatódni tudott.

Szóval közel másfél év kihagyás után folytathattuk az olvasást (a 12. részről 2012 júniusában írtunk). Kellemes meglepetés: nem kellett elővenni az előző kötetet annak a felidézésére, hogy hol is tart a cselekmény. A konkrét összecsapásokra ugyan már nem emlékeztem, de úgy tűnik, a szerző elég markánsnak teremtette a figuráit ahhoz, hogy szinte azonnal tudjam megint, ki kivel van, milyen kapcsolatok fűzik egymáshoz a szereplőket, mik a különlegességeik.

Azt hiszem, ez legalábbis részben újabb bizonyíték arra, hogy Vacuki nagy mértékben vesz ihletet a Marvel-képregényekből, elvégre azoknak a szuperhőseit és szupergonoszait sem kell újra meg újra bemutatni, még ha hosszabb ideig nem is láttuk őket csapattagként vagy ellenségként. Az inspirációt ezúttal is elismeri a fejezetek közti háttérinformációkban, most többek között arról olvashatunk, hogy az X-Men sorozatban egy időben fontos szerepet betöltő Forge szolgált alapul az egyik karakterhez, valamint hogy egy másik szereplő és Kolosszus hasonlósága mennyire tekinthető véletlenszerűnek.

Kilenc, mintegy 18 oldalas „szín” (az eredeti, heti megjelenés epizódjai) került bele a kötetbe, a 103.-tól a 111.-ig. Nem emlékszem, hogy volt-e már olyan kötet, amelyben ennyire háttérbe szorult volna a címszereplő, egyik szín őt helyezi a középpontba, ráadásul a híres kardforgató ezúttal egyetlen harci mozdulatot sem mutat be, az esetleges új olvasó csak az előző részre való visszautalásból értesülhet Kensin legutóbbi hőstetteiről.

Az aktív hős ezekben a részekben Kensin egyik társa, Szagara Szanoszuke, az impulzív, de elszánt fiatalember, aki minden második mondatában hangot ad a Meidzsi-rendszer iránti utálatának és megvetésének. Őszintén szólva, ez kicsit unalmassá is teszi a mondókáját, arról nem is beszélve, hogy eléggé úgy tűnik, zsigeri gyűlöletről van szó, elvégre a korábbi rendszer sokkal rosszabb volt. Szanoszuke előtérbe tolása viszont azzal az előnnyel jár, hogy ezúttal valódi izgalmat érezhetünk a kötet második felét kitöltő összecsapásban. Amikor ugyanis Kensin küzd meg egy nála háromszor nagyobb, életveszélyes alakkal, tudjuk, hogy valamilyen módon csak nyerni fog, elvégre ő a főszereplő, és hátravan még 15 kötet a sorozatból. (Persze, Szanoszuke sorsának is utánanézhet a türelmetlen olvasó, de azért egy kicsit meg kell dolgozni.) Most tehát egy olyan küzdelmet látunk, amelyben nem csak az a kérdés, hogyan fog nyerni a mi emberünk, hanem az is, hogy sikerül-e neki egyáltalán. (Nem mondom meg.) Ráadásul ezúttal az átlagosnál érdekesebb, összetettebb ellenféllel kell megütköznie. Andzsi figurájának a hátterét egy teljes színben vázolja fel Vacuki, és tragikus sorsa talán szimpatikusabbá is teszi a hivalkodó Szanoszukénál.

Összefoglalva az olvasásélményt, hozza a szokásos szórakozásadagot, és remélem, sikerül legalább megközelíteni a szokásos tempót, és akkor évi három kötettel számolva friss nyugdíjasként ismerhetem meg a végkifejletet.

Bayer Antal