Noha nagyobb képregényes események híján nyáron kevés képregény jelenik meg, a szuperhősök kedvelői éppenséggel nem panaszkodhattak, hiszen a Kingpin kiadónak köszönhetően folyamatosan érkeznek újdonságok az újságárusokhoz.

Miután Batman a tavasszal visszatért, most magával hozta a barátait, a teljes Igazságligát is. Érthető kereskedelmi okokból az augusztusban megjelent különszám Batman címen fut, de valójában a JLA (Justice League of America) sorozatból választott egy négyrészes történetet a szerkesztő.

Bár sajnálhatjuk, hogy nem a korábbi, Grant Morrison által írt meghökkentő-kizökkentő epizódok egyikét kaptuk, a választás kézenfekvő és helyénvaló, hiszen Batman áll a központban, és az ő főgonoszai közül került ki az ellenség is. Méghozzá az egyik legszemélyesebb ellenlábasa, Ra’s al Ghul, és fontos szerephez jut Ra’s lánya, Talia is – amivel már meg is van a kapcsolódás az aktuális (magyar) sorozathoz.

Batman azért is a legizgalmasabb képregényfigura az amerikai kínálatban, mert kétség kívül az ő ellenségei a legérdekesebbek és legváltozatosabbak. Könnyen megfeledkezünk arról, hogy milyen széles skálán mozognak, amikor azon révedezünk, hogy Joker mennyire tökéletes ellentéte-kiegészítője-tükörképe-ikerpárja Batmannek – pedig messze nem minden Jokeres sztori jó, és bőven vannak kiváló Jokertelen történetei is a Denevérembernek. És ezek között szerepel jó néhány olyan, amelyben Ra’s al Ghul és lánya, Talia okoz szinte megoldhatatlan fejtőrést Bruce Wayne-nek.

Batman civil énjének a kiemelése itt különösen fontos, hisz míg a többi főgonosz csak találgatja, hogy ki lehet valójában, Ra’s al Ghul már az első színre lépésekor (Batman 232, 1971. június) tudja. Egyszerűen csak ott várja a Denevérbarlangban. Kikövetkeztette, abból, hogy ilyen drága felszereléseket csak egy dúsgazdag ember engedhet meg magának. Ra’s megalkotója, Denny O’Neil – aki Neal Adams rajzolóval megalapozta a modern Batman kinézetét és hangulatát egyaránt, és aki előzőleg már megreformálta Joker alakját, Zöld Lámpásról és Zöld Íjászról nem is beszélve – úgy gondolta, hogy az általa újraálmodott sötét lovagnak szüksége van egy hozzá igazán méltó ellenfélre, egy titokzatos mesterelmére. Bár Ra’s alakja minden bizonnyal a sárga veszedelem metaforájában gyökerezik, O’Neil és Adams gondosan ügyeltek arra, hogy a figura ne kötődjön konkrétan a Távol-Kelethez. Az arcvonásai alapján nem állapítható meg a származása, a neve arab, a múltja kifürkészhetetlen.

Míg más Batman-gonoszoknál csak hosszú évek írói koncepciói alakítottak ki egy személyes, leginkább a bosszú által motivált kapcsolatot hősünkkel, Ra’s – és a Bruce-ba első pillanattól szerelmes lánya, Talia – azonnal bizalmas viszonyba kerül vele. Noha céljaik összeegyeztethetetlenek, Ra’s tisztelettel adózik Bruce Wayne képességeinek és elszántságának, a csak általa használt „detektív” megszólítás az elismerés jele. Szintén a nagyrabecsüléséről tanúskodik, hogy sosem adja ki másnak az identitása titkát. A nemes egyszerűséggel csak a világuralomra igyekvő, önmagát a történelem kevés kivételes egyéniségének tekintő Ra’s azt reméli, hogy egy napon Batman feleségül veszi Taliát, és társa, majd halála után utóda lesz törekvéseiben.

Nem vitás, hogy Ra’s kiváló karakter, de van vele egy kis probléma. Mégpedig az, hogy nagyon nehéz „jól” írni. Bár nem olvastam minden sztorit, amelyben szerepel, megkockáztatom, hogy csak magának Denny O’Neilnek sikerült igazán elkapnia, de még ő sem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy apránként felfedje Ra’s múltját. Márpedig vannak figurák, amelyeket éppen a titokzatosságuk tesz igazán érdekessé, veszedelmessé, kiszámíthatatlanná.

Elég sokáig nem is mert más nyúlni Ra’s-hoz, ami ugyan helyeselendő, viszont a szuperhős-sorozatok jellegéből fakadóan nem volt fenntartható, hiszen az ősellenségeknek rendszeresen vissza kell térniük. Sajnos, Ra’s érzésem szerint nem járt jól azzal, hogy egyre több író merészkedett elővenni a karakterét, ami ártott az egyediségének.

Úgy gondolom, áll ez a Bábel tornyára is. Ra’s ügyeletes ötlete a világ leigázására nem tartozik a legkönnyebben emészthetők közé – az „ökoterrorizmus”, mint fogalom egyébként is eléggé fából vaskarika jellegű. Waid történetének az izgalmai nem is ebből fakadnak, hanem sokkal inkább az Igazságliga tagjainak az interakcióiból.

Ma már adottnak vesszük, hogy Batman egy „control freak”, képtelen elviselni, ha bármi is kicsúszik az irányítása alól, és ez a mánia jelentősen befolyásolja a többi szuperhőshöz való viszonyát, a „bizalmi indexét”. A Bábel tornya azonban még 2000-ben készült, amikor ez az ötlet még eredetinek számított. Mondhatjuk úgy is, hogy előrevetítette azokat a konfliktusokat, amelyek meghatározó fontossággal bírnak majd a a DC Comics több hosszú ciklusában is.

A bonyodalmakat könnyen el is felejtjük, hisz azt az elejétől tudtuk, hogy hőseink valahogy csak meg fogják hiúsítani Ra’s őrült tervét. Ami megmarad, az az egyes karakterek viselkedése. Jobban belegondolva el is csodálkozunk egy kicsit: hogy lehet, hogy ezek az egyenként is rendszeresen keményen helyt álló, sokszoros túlerővel szemben is győzedelmeskedő, általában racionális és talpra esett alakok nem veszik észre, ha manipulálják őket? Persze, ha (hamarabb) rájönnének, nem lenne sztori, és tudomásul kell vennünk, hogy minden szereplő csak annyira okos, amennyire az írója éppen akarja.

De ezen akkor sem könnyű túllépni, és nehéz megszabadulni attól az érzéstől, hogy bár a Ra’s által állított csapdák személyre szólnak, voltaképpen könnyen felcserélhető lenne a magatartásuk. Csak az írói szeszélyen múlik a reagálásuk, nem következik egyértelműen a saját történeteikben kialakított jellemükből. Erre most inkább nem mondanék példákat, hátha valaki még nem olvasta el a sztorit, de utána érdemes lehet ezen elelmélkedni.

Persze, ha a teljes következetesség szigorú elvárás lenne a szuperhősös történetekkel szemben, nem sok kaptafát tudnának használni az írók, így Waiden sem jogosabb ezt számon kérni, mint bárki máson. Tagadhatatlan erénye a sztorinak, hogy lendületességének köszönhetően mindezek nem közben, hanem csak utólag jutnak az eszünkbe. Az interakciók dinamikája jól működik, a drámaiság biztosítva van.

És a rajzok? Hát, Howard Porter nem tartozik a kedvenceim közé. Nem tetszenek az arcai, nem tudok mit kezdeni a komolynak szánt történet/groteszkbe hajló ábrázolás ellentmondásával. Mintha Gumiember szerepeltetéséből óhatatlanul következne, hogy semmit sem lehet realistán megrajzolni. Aztán meg lehet, hogy másnak éppen ez jön be.

További kedvcsináló képek a Kingpin honlapján találhatók.

Bayer Antal