Ritkán jönnek manapság azonnali visszajelzések az új megjelenésekről, de a Hungarocomix 2014 után alig pár nappal máris többen dicsérték Koska Zoltán „egyszemélyes antológiájának” a 10., egyben utolsó számát, a korábbiaktól eltérően egyetlen, hosszú sztorit tartalmazó Firkabúcsút.

Utolsó, vállaltan, és bármennyire is meghökkentőnek tűnik elsőre ez a szerzői döntés, érthető módon az. Valóban lezárult egy alkotói korszak, a kezdőből profi lett, a fiatalember megvonta a mérleget, és éppen erről írta meg a történetet. A Firka Comics tizedik száma az előző kilencről szól, no meg az előzményeiről, a körülményeiről, magáról Koska Zoltánról. Ilyen képregény, ilyen sorozat még sosem volt Magyarországon, máshol is legfeljebb csak hasonló.

Ez egy olyan búcsú, aminek az első, kicsit szomorú meglepődés után csak örülni tudunk. Hiszen Zoli nem megy sehová, itt marad velünk. Csak az idén ez a harmadik hosszabb kiadványa (a Pádár Ádám által írt Killer kaller és a Borgest szabadon adaptáló A halál és az iránytű után), az EpicLine-ban rajzolt Szekerce és Szemerce-epizódról és a „főzős” 5Panels-antológiában elszórt apróságokról nem is beszélve. Vannak és lesznek még itt Koska-képregények, csak éppen nem Firka Comics címen fognak futni.

A történetet olvasgatva azon is elgondolkodtam, hogy – bár az első Firka 2008-ban jelent meg – ez a tíz szám nemcsak Zolinak az elmúlt tíz évéről szól, hanem egy kicsit mindannyiunkéról, akik igyekeztünk előbbre vinni a magyar képregény dolgait. Talán mi is érettebbek lettünk közben valamennyivel.

Ja, és egyetértek a dicséretekkel, szerintem is nagyon jó lett ez az utolsó szám.

Bayer Antal