Sztriptíz antológia 1 - kritika

sztriptiz1.jpgEgészen különleges, egyedi kiadvánnyal jelentkezett a Brody csoporthoz tartozó budapesti ArtYard galéria és stúdió. 2015 végén közzétett felhívásukban kifejezetten közép-európai témájú, rövidebb képregényeket kerestek, angol nyelven. A koncepció egy hagyományteremtő független – „szuperhősök nélküli”, hogy Claudia Martinst, a galéria vezetőjét idézzük – fesztivál létrehozásához kapcsolódott. A kiadvány elkészült, a fesztivál sikeresen lezajlott (bár van még mit javítani, főleg a kommunikáció terén), jöhetnek a következtetések és tanulságok.

Ha fesztiválszervezésben még nem is, vendéglátásban kétségtelenül profi az ArtYard, és a kiadvány küllemén is azonnal látszik a hozzáértés. A stúdió a Risograph nevű nyomdai eljárásra szakosodott, helyben készítik kiadványaikat, nyomataikat, és ugyanezt a technikát alkalmazták az antológiánál is. Jó ránézni, jó kézbe venni, egyedi műtárgy a jellege.

A tartalommal viszont vannak problémák.

A tíz beválogatott szerző – öt magyar, öt külföldi, köztük két román, egy szlovén, egy lengyel és egy angol – közül egyeseknél a közép-európaiság nem több találomra kitett utcatáblánál, másoknál viszont kőkemény rögvalóság. Van köztük történelmi léptékű tanulság és hétköznapi bosszúság, akad szívszorító, aktuális helyszíni riport és a régióra jellemző örök abszurd.

Némi túlzással azt mondhatjuk, hogy tízen tízféleképpen közelítettek mind a közép-európai témához, mind a formai megvalósításhoz. Ez tulajdonképpen már önmagában is érdekessé tenné a kísérletet, mégsem vagyok elégedett.

Ambrus Izsák nyitó egyoldalasa (Pizsama) például csak annyiban közép-európai, hogy Budapesten játszódik (oda van írva, innen tudjuk), valójában nem több kedves tisztelgésnél a Yellow Kid előtt. Ahogy Raiz című kötetében, itt is bizonyítja a szerző, hogy otthon van a hagyományos képregényes formákban és kompozíciókban – de többet nem ad.

Matjaž Bertoncelj egy aktualizált Állatgazdaság-verzióval szolgál, megszorításokról és korrupcióról szól a James Hitchcock által írt történet. Talán a legpolitikusabb az antológiában, egyben a legdidaktikusabb is, többnyire vázlatszerű grafikai megoldásokkal. A képregény négy éve készült, az interneten is fellelhető – igaz, nem volt feltétel, hogy vadonatúj munkákat adjanak le, de van egy kis újrahasznosítás jellege a dolognak.

Minden bizonnyal a legnagyobb név a kollekcióban a román Matei Branea, aki animátorként, képregényalkotóként is jól ismert, elsősorban Omulan nevű figurájával – pár éve a Primanima fesztiválon tartott előadáson elég sokat megmutatott belőle, nagyon vicces, élvezetes. Épp ezért többet vártam tőle. Dacia story című munkája talán inkább montázs, mint képregény, vagy egy képregényhez összegyűjtött ötletek sorozata. Vannak benne erős pillanatok, de nem érzem benne a tőle megszokott ritmust, és nagyon sok hiba maradt benne az angol szövegben. Ez persze nem feltétlenül a szerző hibája, a szerkesztőknek kellett volna kiszúrniuk és korrigáltatniuk.

Lénárd László a Műútban megkezdett Fekete mappa fotóátrajzolós stílusában valósított meg egy ötletet, The Invisible Monolith címen, egy „ránk tukmált”, idegen és ismeretlen hős szobráról. Mindössze két oldal, és inkább állóképekből összeszerkesztett kompozíció, mint „igazi” képregény, de korrekt munka. Az angol fordítás döcögős.

sztriptiz_lenard.jpg

Marjai Petra Lilla tavaly év végén Eki & Coco című albumával szinte berobbant a hazai képregényes köztudatba (legalábbis annak a részébe, amely tud és hajlandó angolul olvasni, és nem ragaszkodik a realista ábrázolásmódhoz). Nagy, többnyire egész oldalas képei egy kelet-európai fiatal lánynak a felháborodását tükrözik, amiért mogorva idősebb emberek rendszeresen beszólnak neki. Szívesen mondanám, hogy túloz, felnagyít kiragadott momentumokat… de nem tehetem, mert igaza van. Legfeljebb azzal egészíteném ki, hogy a másik oldalon állóknak is van bőven alkalmuk jogosan felháborodni mogorva fiatalokon. Kritikai észrevételem annyi lehet csupán, hogy valamivel kisebb méretben jobban mutatnának ezek a rajzok, így egy kicsit túl szellős nekem.

sztriptiz_marjai.jpg

Ha Stark Attila képregényt rajzol, annak jó eséllyel köze van a Kulo Cityhez, jó eséllyel van benne 18 éven felüli tartalom, és jó eséllyel abszurdan vicces. Ezek a paraméterek most is jelen vannak, de ez a képregény kissé kilóg innen, saját kötetben - vagy egy kizárólag underground antológiában - jobban helyén lenne.

sztriptiz_stark.jpg

A legpolitikusabb jelzőt már egyszer elsütöttem, úgyhogy Edmund Truemannek a szerb-koszovói-macedón határon készült, Joe Sacco-jellegű képregényes helyszíni beszámolójára valami mást kell találni. Legaktuálisabb, legszívszorongatóbb – és nyilván a legtöbb vitát váltaná ki bizonyos körökben, ha eljutna hozzájuk. Persze van egy kis propaganda jellege, de hát a képregény nagyon is alkalmas a figyelemfelkeltésre ilyen erős üzenetekkel.

sztriptiz_trueman.jpg

Turai Balázs a másik olyan új képregényalkotó, akinek a munkáját a Hungarocomixon láthatta először szélesebb közönség, és ő is angolul adta ki első füzetét (The League of Lube címen).  Ez a cím nélküli, tíz oldalas képregénye a legművészibb az antológiában, ami alatt nem „művészieskedést” értek, hanem művészi koncepciót. Rengeteg kérdést vet fel, provokál, rengeteg irányba rángatja az embert, stílusát is izgalmasan váltogatja, és közben még egy koherens történetet is elmond. Nagyon örülnék, ha végre magyarul is megjelentetne valamit, beszédtéma lehetne.

sztriptiz_turai.jpg

Sorina Vazelina román alkotó képregényén érezni a személyességét, tipikus közép-európai történetet próbál elmesélni – csakhogy az eszközhasználatával komoly gondok vannak. Rengeteg apró képet zsúfolt be egy-egy oldalba, a szövegek gyakorlatilag olvashatatlanok, a történéseket még kevésbé olvasható lábjegyzetekkel kommentálja. Minimum dupla oldalszámra kellett volna áttördelni.  Nagyon nagy kár, hogy nem dolgoztatták át vele egy élvezhetőbb, követhetőbb formátumba, őszintén szólva nem is értem, hogy kerülhetett be így az antológiába.

sztriptiz_vazelina.jpg

A lengyel Zavka flúgos ötoldalasa üdítő kontraszt, tökéletesen jól követhető, hagyományosan megkomponált, groteszken megrajzolt kis történet. Ennél sem érezni ugyanakkor, hogy ez csakis Közép-Európában játszódhat. Szórakoztató, nem több.

Megvolt a tíz képregény, miért nincs még vége a füzetnek, kérdezzük magunktól, amikor látjuk, hogy van folytatás. A ráadás egy kisebb remekmű a hosszú ideje Amerikában élő Bányai Istvántól, aki illusztrátorként szerzett magának világhírt. Négy oldalon bemutatott, blogján egybe komponált L. A. Noire című kis történetével megmutatja, milyen is egy igazán profin megcsinált képregény. (Közép-Európához viszont ennek aztán végképp semmi köze…)

banyai_lanoire.jpg

És végül talán a legnagyobb probléma: igencsak borsos lett a 80 oldalas füzet ára – 5.300 forint. Igaz, nagyon szép, izgalmas és egyedi, és csak 300 példányban készült, de ez egy kicsit magas más képregényekhez képest. Reméljük, azért találkozik megfelelő kereslettel.

Bayer Antal