Nem állítom, hogy minden egyes képregény elhelyezhető egy skatulyarendszerben, de időnként felbukkan egy-egy olyan mű, amivel tényleg nem nagyon tudok mit kezdeni. Ilyen most A vérbíró Haynó és a bot-csinálta táltos, amelyből írójától, Szendrő Ivántól kaptam tiszteletpéldányt.

A kategorizálást nehezíti, hogy a 20 oldalas füzet 9 fekete-fehér képregényoldalt és ugyanannyi oldalnyi kísérőszöveget tartalmaz. Maga a képregény valójában csak egy részlet vagy felvezetés egy tervbe vett jóval hosszabb műhöz, és önmagában, a szöveges referencia nélkül nem könnyen érthető/követhető. A kísérőszövegből kiderül, hogy a történet alapja egy szájhagyomány útján terjedő legenda, amelyet Szendrő 46 évvel ezelőtt ismert meg, amikor egy véletlen folytán a Nagygéc nevű falut elpusztító árvíz szemtanúja volt. Az akkoriban magyar vándorszínész, ma Amerikában élő „mitológus, gyógyító táltos és filmproducer” Szendrő fő küldetésének tekinti Nagygéc helyreállítását, erre szánja a képregény eladásából származó hasznot.

Nem tudom megítélni, hogy mennyire reális elképzelés Nagygéc újraélesztése, de abban egészen biztos vagyok, hogy Magyarországon túl kevesen vesznek ahhoz képregényt (bármilyen képregényt), hogy ebből akár csak egyetlen kisebb ház felépítésére is futná. Feltéve, persze, hogy a piaci viszonyoknak megfelelő ár-érték arányról beszélünk. Itt azonban nem erről van szó: a füzet ára ugyanis 3000 forint (plusz 570 postaköltségre), vagyis kiadói tapasztalataimból kiindulva a hasonló méretű és terjedelmű kiadványok eladási árának minimum háromszorosa. Ennyiért 500 oldalas regényt lehet kapni a könyvesboltban. A képregénykedvelők tábora fel is kapta a fejét, és nem rejtette véka alá, hogy ilyen árat nem óhajt kifizetni. Lehet, hogy nem szép tőlük, és nekik is illene támogatniuk a Nagygéc-projektet, de mivel pár száz, maximum pár ezer gyűjtő van Magyarországon, az ő vásárlásaik minimálisan járulnának hozzá a terv sikeréhez.

Ezt a vetületét a dolognak a magam részéről le is zárnám, mert úgy gondolom, Nagygéc sorsára a figyelmet nem a képregénykedvelőkön keresztül lehet és kell felhívni. Ha tényleg erős és eltökélt a szándék, feltehetően ki fog alakulni az a csatorna, amelyen keresztül tíz- és százezrek nyitják meg a pénztárcájukat (és aztán vagy elolvassák a bónuszként kapott képregényt, vagy nem).

Lássuk magát a kiadványt. Erősen házilag készült jellege van, nem is szerepel az impresszumban nyomda, erősen valószínűsíthető, hogy kézzel tűzték össze a vastag, csillogó papírlapokat. A címlap azonos az utolsó képregényoldallal, amin piros és sárga szövegeket helyeztek el. Sajnos már ezekben is van hiba, hiányzó ékezet, felesleges betűköz, idegenül ható szavak és kifejezések (legendázó, kép-rege, grafikus művész). Összességében nem egy vevőcsalogató borító, bár maga a rajz nem rossz, és már itt is kellőképpen kaotikus.

Furcsa a képregény- és szövegoldalak egymás mellé rendezése, hiszen nem kapcsolódnak egymáshoz, külön-külön kell elolvasni ezeket. Mindenképpen érdemes a magyarázó szöveggel kezdeni, hogy megkapjuk a kontextust. Ám ezzel az a gond, hogy tele van helyesírási és nyelvtani hibával, meg hát az író sodró lendülete nem mindenkinek van ínyére. Nekem sem. Elismerem, hogy valamilyen szinten hat az emberre, ha nyitott rá, csak éppen nem érzem meggyőzőnek. Persze én eleve nem vagyok egy különösebben spirituális valaki, lehet, hogy a cinizmus beszél belőlem. Válasszuk tehát külön a dolgokat. 1) A szöveg hemzseg a hibáktól, ez tárgyilagosan kijelenthető, nagy kár volt szerkesztetlenül hagyni. 2) Az üzenet értelmezése lelkület kérdése.

A képregény nyers rajzai nekem inkább tetszenek, mint nem, valahol az amerikai és az európai stílusok keveréke (chilei az illető, a Deviantarton megtalálható). Érzésem szerint jól el vannak találva a hangsúlyok, az arányok, erőteljes a fekete-fehér technikája.

A párbeszédek azonban ugyanolyan nehézkesek, mint a folyószöveg, és ezekben is vannak hibák. Nem világos, hogy miért nevezik állandóan Transzilvaniának Erdélyt, és különösen a „transzilván” jelző hat furcsán. A szöveg beírása lényegében rendben van, csak a két kiemelt szövegtömb csúnya, de az nagyon.

A történetvezetést leginkább a „csapongó” jelzővel tudnám jellemezni. Valószínűleg napjainkban játszódik a nyitójelenet, aztán valószínűleg a hetvenes évekbe ugrunk, az árvíz idejére, aztán már összekuszálódik a valóság és a fantázia, az egyik oldalon tankok és szörnyek, a másikon bicikli, amely végül Amerikába repíti a főszereplőt. Persze sok mindent bele lehet képzelni: Anna lehet egy pogány (jó) boszorkány/táltos, hiszen Haynó/Haynau ősellensége. Akinek rögeszméje a tizenhármas szám, mert nem éri be az aradi vértanúkkal, hanem az árvízben megtestesült átok keretében megint ugyanennyi embert követel, bár hogy mi a szándéka velük, csak találgatni tudjuk. Úgy vélem, ez a kuszaság nem segít belefolyni a sztoriba, egy hagyományosabb, lineáris narráció valószínűleg jobban felkeltené az érdeklődést.

A projekt mindenesetre folytatódik, immár színes oldalak is láthatók a Te Legendád Facebook-oldalon, ezúttal egy brazil rajzolótól. Őszintén kíváncsi vagyok, mi lesz ebből. A formai problémákat nem nehéz orvosolni.

Bayer Antal