A Hívó nem hagyományos kalandtörténet, de nem is öncélú művészi kísérlet, hanem szakmája mesterének a kirándulása egy számára felfedezetlen territóriumra.

Bátorság, szinte vakmerőség volt ennyire rendhagyó művel jelentkezni a képregényalbumok gyerekcipőben járó piacán - elvégre a Hívót megelőzően könyvesbolti forgalomba a magyar képregények közül csak a Rejtő-Korcsmáros újrakiadások kerültek, annak a több évtizeden át megdönthetetlen igazságnak vallott összkiadói nézetnek a jegyében, miszerint képregényt újságosnál vesz a magyar ember.

Odegnál Róbert elsőrangú könyvillusztrációkkal hívta fel először magára a figyelmet, és aligha van olvasó e hazában, aki ne találkozott volna munkáival, legújabban például a Stephen King-sorozat címlapjain. Egészen különleges, komor hangulatú grafikáira felfigyeltek már külföldön is: tavaly Kijevben a legjobb illusztrátor díját ítélte neki az Eurocon sci-fi fesztivál zsűrije. Itthon 2004-ben a Flash-animációs Vadkelet-képregénypályázaton és 2005-ben a Fekete-Fehér Képregényantológia által kiírt pályázat Nero Blanco-figurájának a megtervezésével ért el első helyezést, tavaly pedig Alfabéta-díjat kapott a magyar képregényes szakmától a Hívóért.

Ismert és elismert alkotóról van tehát szó, mégis bevallottan kezdőnek számít a képregény területén. Ebből következően a Hívó sokkal szebb, mint amilyen jó, aminek fő oka, hogy a képzőművészet felől érkező szerzője gondolatait rajzokban könnyebben fogalmazza meg, mint szavakban, és járatlan a képregényes elbeszélés eszköztárának a használatában. Ez fájó hiány, hisz a kötet éppen azt próbálja kitapogatni, milyen hatással lehet egy ismeretlen tényező -  jövőlátás képessége - alapvetően lineáris gondolkodásunkra, hogyan illeszkedhetne a természetesen és mesterségesen alakított álmokhoz, hallucinációkhoz, emlékképekhez. Így azonban a történések követése kemény feladat elé állítja a képregénytől hagyományosabb meseszövést váró olvasót.

A hézagos, interaktív módon sem kipótolható narráció ellenére a Hívó történetén érződik, hogy felépítése tudatos, csakhogy ez a tudatosság alapvetően egy kiválóan képzett grafikusé, nélkülözi mindazt, amit egy rutinos író intellektusa adhatna hozzá.

A Rév keményen depresszív világa beszippantja az olvasót, de sokat támaszkodik külső segítségre, feltételezi a járatosságot a science fiction, azon belül is a cyberpunk klasszikus toposzaiban. Az Odegnál által teremtett bolygó látszólag be van népesítve, ám aki most érkezett a sűrűjébe, fogódzók híján óhatatlan elvész, kikapcsol, kiszáll. Nem kapunk térképet, szabálykönyvet, használati utasítást. Nem derül ki, hogy a valós, vélt és jósolt történéseknek mi a tétjük. A mindössze néhány kép erejéig felvillanó karakterek csak skiccek, még a sztereotípia szintjét sem érik el, sőt, a főhős, Colm Valera személyiségéből sem derül ki elegendő ahhoz, hogy megállapíthassuk, "jó", "rossz" vagy egy bonyolultabb köztes állapot megtestesítője. Úgy tűnik, az ő tiszte valójában a révkalauzé lenne - az utolsó oldalra érve úgy érezzük, munkája bevégezetlen maradt.

Tovább nehezíti a dolgunkat, hogy a közel két évvel ezelőtt megjelent kötet egy tervezett trilógia első része, és a folytatás érezhetően hiányzik a koncepció megértéséhez. Sajnos, erre egyelőre hiába várunk, ami azt jelzi, hogy az újító szándékot elismerő szakmai díjak ellenére ez a sorozat sem a terjesztőket, sem a reménybeli olvasókat nem tudta még elegendő számban magához hívni. Nagy kár, hisz az Eduárd képregényújságban nemrég megjelent, az ugyancsak a Rév univerzumában játszódó Nekrológ azt bizonyítja, hogy a szerző rohamléptekkel sajátítja el a képregényes nyelv eszköztárát, és immár biztosabb kézzel ragadja meg a miénket.

Bayer Antal