Nevezzük középkorúnak azt a hölgyet, aki a legutóbbi könyvhéten a szomszéd standon kemény szavakkal követelte a panaszkönyvet, mert az egyik ott árusított mesekönyvben nem ábrázolták hitelesen Mátyás királyt. A néni koreai rokonai feltehetően ugyanilyen elszántsággal támadják az Árnybíró képregény szerzőjét, hisz átiratában bevallottan jelentős mértékben tér el a forrásként felhasznált legendáktól. Ettől a kisebbségi véleménytől eltekintve az "átirat" szó teljesen rendben van. A sajátosan didaktikus mesék mondója a mai olvasókhoz szólva szabadon értelmezi, válogatja fordulatos történeteihez az építőelemeket.

A pikareszk egyfajta távol-keleti megfelelőjével-keverékével van dolgunk, változó terjedelmű és jelentőségű epizódokkal. Terepe egy meg nem nevezett ország, ideje egy meg nevezett korszak, eszköztára a fantasy "sword and sorcery" (kard és varázslat) alműfajából táplálkozik. A vándor neve Munszu, akinek a múltja kötetről kötetre tárul fel előttünk - az első részben ebből csak annyi derül ki, hogy a legendás igazságosztó és a legyőzhetetlen fantomsereget megidéző árnybírók utolsó (vagy legalább egyik utolsó) képviselője.

Az először japán kiadásban megjelent (és nem is az európaival megegyező koreai, hanem az azzal ellentétes japán olvasási irányt követő) manga első kötetében három, nagyjából egyforma hosszúságú történetet találunk.

A "Véletlen megmentő" az elterelés narrációs módszerét választva vezeti be a főszereplőt, hisz az olvasó figyelmét eleinte egy másik figura köti le, és csak a sztori végén tisztázódik, ki is a valódi árnybíró. Az író már ebben a történetben is mindent megtesz azért, hogy még véletlenül se tegye rokonszenvessé Munszut. Az árnybíró tagadja, hogy jót tenne, vagy akár csak igazságot szolgáltatna: mindig azt hangoztatja, hogy csak saját magáért cselekszik, véletlen, hogy éppen a gonoszok lakolnak meg. Mi több: önmaga felfedése előtt Munszu keményen részt vett a falu kifosztásában és feltehetően erőszakkal teszi magáévá a láncra vert elöljárót (bár a történet végén úgy tűnik, a hölgynek nem volt ellenére a börtönben eltöltött éjszaka). Nem éppen a megszokott ifjúsági irodalom sztereotipizált példaképe...

A prológus után megismerkedünk a sorozat második főbb szereplőjével, egy Csunhjang nevű lánnyal, és ugyancsak itt csatlakozik Munszuhoz egy aranyos sivatagi denevér, aki innentől kiskutyaként követi minden útján. Bár már a bevezető sem szűkölködött a véres csatákban, ebben a történetben tobzódnak a hátborzongatások: színre lépése után szinte azonnal leszúrják az első igazán szimpatikus férfi karaktert, hősnőnk pedig a szado-mazo filmekből ismert bőrszíjas-bilincses-szájpeckes pózban jelenik meg először. Ha valakinek eddig kétségei lettek volna: enne a képregénynek nem a kisgyerekek az elsődleges célcsoportja.

Minden jól látható bája és hamarosan kibontakozó félelmetes harci tudása ellenére Csunhjang karakterét sem könnyű megkedvelni, de ennek az oka nem a szimpatikus tulajdonságuk hiánya, hanem a sablonosság, kidolgozatlanság - a törékeny alkatot meghökkentően ellenpontozó vérszomjas kaszabolókedven kívül nem sok mindennel ruházták fel a lányt a szerzők. Mivel a történet végén önként vállalja, hogy Munszu testőre lesz, gondolhatjuk, hogy a későbbiekben majd árnyalódik a figura - de nem ebben a kötetben.

Az árnybíró ebben a szituációban sememelkedik morális magasságokba. Noha leszámol a gonosz helytartóval, rögtön utána készen állna végezni az elnyomott tömeggel is, mert mélységesen lenézi mindazokat, akik nem képesek segíteni saját magukon. Miután kiderül, hogy Csunhjang még a Munszu talizmánja által megidézett fantomsereggel is képes elbánni, együtt folytatják az utat, bár ennek a dramaturgiai indoklása kicsit ingatag lábakon áll.

A "Temetés Kóreiben" az első igazi pikareszk epizód és egyben az első tanmese, ahogy azt Joun In-Van be is ismeri a történet utáni rövid jegyzetben. Létező temetkezési szokás, illetve az idősek tiszteletének a Koreában merőben szokatlan hiánya ihlette a Munszu és Csunhjang alkotta páros debütálását. Ellentmondásos kapcsolatuk, kényszerű társulásuk kíméletlen harcban kovácsolódik össze. A kaland végén az árnybíró erkölcsi prédikációja kicsit furcsán veszi ki magát korábbi viselkedése után, tulajdonképpen itt derül ki az olvasó számára, hogy nem egy szimplán egocentrikus figuráról van szó.

A rajzi világ számos tipikus mangaelemet tartalmaz, és a keleti iskolán belül a részletesebben kidolgozottak közé tartozik, ami a nyugati képregények kedvelői számára is élvezetesebbé teszi. Az obligát, több oldalon át húzódó csatajelenetek rendkívül dinamikusak és kellőképpen áttekinthetetlenek, ami ebben az esetben nem hiba, hanem stílusjegy. Engem kicsit zavarnak egy ilyen "realista" történetben a rendszeresen beiktatott "superdeformed" eszközök (a szereplők hangulatának, érzelmeinek a kivetítése alakjukra, ami általában azzal jár, hogy a figurát saját fiatalabb énje helyettesíti), amelyek nyilván a feszültség oldását szolgálják - illetve, valószínűleg nem ugyanazokat a dolgokat tartjuk humorosnak. Mint általában a koreai rajzolók esetében, van némi gondom a nemek megkülönböztetésével, de messze nem annyira, mint más címeknél.

Összességében egy számunkra szokatlan szövésű, de izgalmasnak ígérkező, profi grafikával készült történet bontakozik ki, és majd a következő kötetek döntik el, a bemutatott irányok melyikében indul tovább.

Bayer Antal