Gyakran hallani a panaszt, hogy nincsenek eredeti, népszerű és színvonalas magyar képregények (mármint olyanok, amelyek mindhárom kritériumnak egyszerre tesznek eleget). Mert hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy van nekünk Dodónk.

Marabu szüleményei úgy tizenkét évvel ezelőtt telepedtek meg a Kretén félkegyelmű humormagazinban - akkor éppen ez volt a lap alcíme, és ha valamelyik figurára, hát a Dodókra tökéletesen illett ez a leírás. Jóllehet a comic strip műfaji sajátosságából következően napi adagokban a legélvezetesebb, a befogadó orgánum kéthavi lap lévén eltartott egy ideig, mire a számonkénti két-három képcsíkból összegyűlt egy kötetre való.

A Dodók sajátossága (félkegyelműségükön túl), hogy nincs közöttük két egyforma. Gömbölyded dombok tetején élnek, lábuk közelében pár elmaradhatatlan kavics, és néha megemlítik, hogy bolhák is vannak a környezetükben. Két nemük van és három lábuk (utóbbi fejenként), és a kötetben a szerző által előzékenyen összeállított kis dodóhatározó szerint négyféle csáp meredezhet a fejükön (Otto Röflinger, Immanuel Kant, Zotya és Vlagyimir Iljics Szerafin típusú, míg a Broáfka Ottokár típusnak a kobakja tar).

A Dodódombokon naphosszat blődségek hangoznak el a természetről, a nemiségről, a kommunikációról és úgy általában az élet értelméről, és ezek a többnyire igen randa állatkák vannak olyan hülyék, hogy mindig valami egészen váratlan következtetésre jutnak. A Dodók saját világukban élnek, amelynek semmi köze a nagy magyar valósághoz, de valahogy minden kockában ott lappang a szörnyű gyanú, hogy ezek az idióták mi magunk vagyunk, és még csak nem is nagyon eltúlozva.

A rajz egyszerű, vonalas és fekete-fehér. Egyszerű? Tessék csak megpróbálni utánacsinálni. Képsoronként átlagban két Dodó, az összesen kétszáz Dodó, és mind különböző. Modern korunkban, amelyben "képregénygenerátorral" már nálunk is naponta készül tucatnyi viccesnek szánt képsor és közönségdíjat nyerhet egy olyan strip, amelynek a készítője bevallottan nem is tud rajzolni, még jobban megbecsülendő az ilyen kifinomult mestermunka.

Marabut nem kell bemutatni a magyar olvasónak, elvégre több tucat lapban jelentek már meg karikatúrái, aminek elismeréseképpen éppen az idén kapta meg a Pulitzer-emlékdíjat. Ennek ellenére ő egy olyan képregény-rajzolóként határozza meg magát, akinek csak kevés alkalma nyílik képregényt rajzolni, és ezért kötött ki a karikatúráknál. Hogy a Dodórajongók tábora még így sem csekély, arról tanúskodik a két egymás utáni Alfabéta-díj az év legjobb képsoráért.

A Dodóskönyv az első 100 Dodósort tartalmazza. Mivel a sorozat Dilidodó címen ma is fut a Kreténben és egy újabb változat (A Dodók nemi élete) néhány része nemrég megjelent az Eduárd képregényújságban, remélhetőleg nem kell újabb tizenkét évet várnunk a folytatásra.

Bayer Antal