Adaptációs képregény. A fogalomról nekünk a Cs. Horváth Tibor neve által fémjelzett korszak jut az eszünkbe, más nációknak leginkább semmi. Pedig ezt sem mi találtuk ki, az amerikai Classics Illustrated szolgált mintául az ötvenes évektől nálunk szinte kizárólagosan engedélyezett képregény-alműfajhoz - csak azoknak a feledés jutott osztályrészül, a mieinknek a lelkes nosztalgia. De vajon milyen sors vár Ishiyama Kei Grimm-meséire?

Szerintem elég jók az esélyei. Méghozzá azért, mert a japán, de Németországban élő alkotónőnek sikerült teljesen új szemszögből tekinteni erre az európai klasszikusra. Tette ezt méghozzá úgy, hogy szavunk sem lehet rá, nem vádolhatjuk azzal, hogy lábbal tiporná, kifigurázná a kultúránkat, sőt. Inkább lelkiismeret-furdalást ébreszt: vajon mikor is olvastuk utoljára az eredetit? Ha egyáltalán olvastuk...és nem csak valami langyos rajzfilmes feldolgozásban volt eddig szerencsénk hozzájuk.

A kötet öt mesét dolgoz fel: Piroska és a farkas, Jancsi és Juliska, Raponc, A tizenkét vadász és A két fivér. Van benne bőven humor, fantasy, romantika. Annak, aki még nem látott mangát, talán nem is annyira furcsa a rajzstílus, esetleg egyedinek látja - inkább azoknak tűnik fel a hasonlóság más történetek tálalásához, akik már fogyasztottak japán képregényt. A sikeres adaptáció titka itt abban rejlik, hogy nem feldolgoz, hanem szó szerint átír. A kiindulópontok stimmelnek, de aztán a várt fordulatok helyett váratlanok következnek be. Piroska és a kis farkasfiú egymásba szeret, a boszorkány szextárgynak tekinti Jancsit. Igen, kioltódik a tündérmesékből a rémelem, de olyan nagyon talán nem is hiányzik már nekünk, akar a fene rettegni még olvasás közben is. Egyik kedvencem az idei bőséges mangatermésben.

Bayer Antal