Kivételesen kellemes meglepetésként ért a Metabárók kasztja 1. kötete. Sokkal jobban tetszett, mint vártam. Jodorowky, ez az öreg pszichomágus nagyon tud.

A Metabáró (egyes számban) eredetileg John Difool kalandjainak, közismertebb nevén a L'Incal ciklusnak az egyik mellékszereplője, a világ legveszedelmesebb harcosa. Kénytelen-kelletlen csatlakozik Difoolhoz és társaihoz, abszurd-börleszk-metafizikus kalandok egész sora éri őket. Mint kiderül, ő dinasztiájának utolsó tagja. A Metabárók kasztja amolyan "spin-off"-ként, őseinek és származásának a történetét meséli el.

Az eredeti mű, a helyenként szatirikus, helyenként "komoly" űropera szerzői, Jean Giraud (művésznevén Moebius) francia képregényrajzoló és Alexandro Jodorowsky chilei filmrendező még 1975-ben találkoztak egy tervezett Dűne-adaptáció okán. A filmből ugyan nem lett semmi, de a két művész felismerte egymásban a rokon lelket. Giraud időközben elhagyta a Pilote magazint, átmenetileg hidegre téve Blueberry hadnagy kalandjait, és Jean-Pierre Dionnet és Philippe Druillet társaságában megalapította a sci-fi és fantasy témákra specializálodó Métal Hurlant-t. A szöveg nélküli, kompakt Arzach és a minden irányba egyszerre elinduló Jerry Cornelius hermetikus garázsa után érezhetően szüksége volt egy tettestársra – ekkor került ismét képbe a képregények világában addig még olvasóként sem különösebben járatos Jodorowsky, aki közben Párizsba költözött.

A nyolcvanas években végtelen történetként indult útjára a L'Incal. Felosztása albumokra teljesen önkényes, a második résznek se füle, se farka az első nélkül, aki pedig a harmadiknál kapcsolódik be, végképp elvész. Amikor annak idején olvastam, kicsit bosszantott is, hogy miért ezzel tölti Giraud az idejét, amikor még annyi Blueberryt kéne elkészítenie (aztán ezeket később bepótolta, szerencsére). Ennek a régi emléknek a birtokában, nem minden előítélet nélkül vettem most a kezembe a Delta Visionnek köszönhetően immár magyarul is olvasható első Metabárók-kötetet.

Hamar beláttam, hogy hiba lett volna az előzmények alapján ítélni. Míg a L'Incal (amelyet nemrég ismét elolvastam) egyértelműen korának terméke, és ma már csak a fanatikusok számára érdekes igazán, a jó tíz évvel később keltezett Metabárókat egy még mindig zseniális, de a képregényes narrációban jóval dörzsöltebb Jodorowsky írta.

A Metabárókat időhiány miatt nem Giraud, hanem a hetvenes évek óta Európában élő argentin Juan Gimenez rajzolta, és már az első oldalakon látszik, hogy jóval átgondoltabb, megtervezettebb, egységesebb képregényhez lesz szerencsénk, mint a L'Incal esetén. A Metabárók "komoly" történet, nem szerencsétlenkednek benne John Difoolok, és ha van is benne társadalmi szatíra, nem egy réteget kellene lehámozni a feltárásához. Erős konceptek, varázslatos rajzok, határozott karakterek, a "soft" science fiction és a fantasy határán ide-oda mászkáló, a Dűne világára nem csak nyomokban emlékeztető eseménysor.

Maguk a metabárók emberi arcot viselő szörnyetegek. A kaotikus világban uralkodó császárok hatalmát ellensúlyozó legyőzhetetlen harcosok mindegyike tizenhat éves korában lép apja helyére, miután párbajban megölte. Kíméletlenek saját magukkal is, minden lelki és testi fájdalmon felülkerekednek, még a rituálissá vált csonkítást is túlélik, elviselik.

Ám bármennyire is áthatja a történetet a kegyetlenség, csak velejárója, de nem központi toposza Jodorowsky modern mitológiájának. Legfőbb témái a származás fontossága, az apa szerepe és a mindent elsöprő szerelem, az egymáshoz tartozók akadályt nem ismerő szenvedélye.

Jodorowsky nem sokkal Párizsba érkezése után tagja lett a többnyire immigránsokból álló Panique művészcsoportnak (amelynek a másik két fő alakja Fernando Arrabal és Roland Topor volt). A társaság nevét a görög mitológiai Pántól vette, a szerelem, az élvezetek habzsolása, a teljes élet élése és az ugyancsak teljes zűrzavar, a korlátlan álmok istenétől. Pán hirtelen felbukkanásai hol nevetést, hol páni félelmet váltanak ki. Ez a kettősség/teljesség végig jellemzi Jodorowsky munkásságát.

Jodorowskytól származik a "pszichogeneológia" kifejezés is. Anélkül, hogy belemennénk az elmélet részletézésébe, fontos kiemelni, hogy számára az ősök tettei és élményei meghatározó hatással bírnak az utódokra. Ezzel kapcsolatban azonban érdemes felidézni egy fiatalkori interjúját: "24 évesen hősiesen ledöntöttem a családfámat. Nem láttam soha többé a rokonaimat, nagybátyáimat, nagynénéimet, unokatestvéreimet, nagyszüleimet, nővéremet, anyámat és apámat. Feledésre ítélt családtagjaim közül ma már csak apám él, aki a jövő hónapban tölti be a százat. Nem köt össze minket semmilyen valódi kapocs – akár egy árva mag, új fát alapítottam, amikor egy új hagyomány gyökerét hoztam létre: a szerelem, az alkotás, a családi együttműködés, a szabadság, az öröm hagyományát."

Persze, a Metabárók kasztja "csak egy képregény", és mint ilyen remekül élvezhető a fenti háttérinformációk ismerete nélkül is...

Hányattatott sorsuk van Magyarországon a francia képregényeknek (mert hogy a Metabárók tipikusan francia annak ellenére, hogy szerzői latin-amerikaiak). A négy évvel ezelőtt indult könyvesbolti irányzatnak ugyan eleinte az élén jártak, ám hamar kiderült, hogy a mangák újabb és a szuperhősös történetek tartós divatja mellett kevés levegőhöz jutnak, több időre van szükségük, hogy számottevő közönséget hódítsanak meg újra – elvégre a Pifnek és magyar nyelvű kivonatának, a Kockásnak köszönhetően valamikor több tízezren olvashattak nálunk francia-belga képregényeket. Ennek ellenére sorra jelennek meg a francia nyelvterületen milliós példányszámokat elérő remekművek: a XIII, a Rabbi macskája, a Largo Winch, a Szörny ébredése.

A Metabárók kasztja elsősorban formátumában új ezekhez képest, hiszen nem az eredeti francia, hanem az enyhén kicsinyített amerikai verzióhoz igazodik, és a sorozat három elő epizódját kapjuk egybekötve, a terjedelemhez képest potom áron. Sci-fi/fantasy tematikája és stílusa is megkönnyíti az átjárást azoknak, akik eddig csak az amerikai fősodort ismerték. Ezáltal a Metabáróknak ez a kiadása talán mintaként is szolgálhat a jövőben más sorozatok számára – bár még emlékszem, hogy a Blueberry hasonló mértékű kicsinyítése milyen reakciókat váltott ki a Fekete-Fehér Képregényantológiában.