A nyári Animeconra megjelent újdonságok közül elsőként a Sámánharcost vettem szemügyre, elvégre a többi kötet már futó sorozatok folytatása. A Sámánharcos (eredeti címén Dan Gu, angolul Shaman Warrior) magyarországi bevezetésére a Delta Vision vállalkozott, és ezzel harmadikként csatlakozott a koreai képregényekkel, másnéven manhwákkal is foglalkozó kiadók sorához.

Koreai képregényt sokkal könnyebb és idegnyugtatóbb megjelentetni, mint japánt. Ellentétben ugyanis a japán jogtulajdonosokkal, akiknek az akár több évig is elhúzódó tárgyalások során az európai vagy amerikai partner életét és vérét, valamint ingét és gatyáját kénytelen felajánlani, ha jutni akar valamire, a koreaiak jóval gyorsabbak, rugalmasabbak, szerényebb feltételekkel állnak elő, és úgy általában nagyon örülnek, hogy lesz egyáltalán idegen nyelvű kiadás a sorozataikból. Sajnos, ez a körülmény a magyar otakuk (manga-rajongók) hadát hidegen hagyja, és bár az eddigi hazai megjelenésű manhwák tisztes eredményeket értek el, nem vetekedhetnek az igazzy mangákat körülvevő imádattal.

Pedig nem feltétlenül indokolt ekkora különbség. Avatatlan szemlélőnek elsőre leginkább csak az tűnik fel, hogy no, ezeket legalább „normális” irányban lehet olvasni. A rajzstílusban jóval több a hasonlóság, mint az eltérés, és a történetszövésen is látszik, hogy a koreaiak szorgalmasan sajátították el a műfaj eszköztárát.

Itt van például ez a Sámánharcos. A figurák és a harcjelenetek nagy része simán elmenne a Blade of the Immortalban, a Vagabondban, vagy akár az éppen a Delta Visionnek köszönhetően már az ötödik magyar nyelvű köteténél tartó Berserkben. Igaz, a kevésbé marcona alakoknál már kiütközik az európai szemnek kissé szokatlanul feminin ábrázolás, de szerencsére meztelen felsőtestük hamar eligazít ebben a tekintetben is.

Pak Csonggi kifejezetten jó rajzoló. A figurák tökéletesen megkülönböztethetők egymástól, a beállítások látványosak, a bunyós oldalak dinamikusak. Jó keleti szokás szerint a csetepaték tucatnyi oldalon át tartanak, de feltehetően pont ezért is szeretik sokan ezt a típusú képregényt. A mozgások felbontása több képre (ellentétben a nyugati, „sűrítő” hagyománnyal), a sebességvonalak intenzív használata műfaji jellegzetességek. Kevésbé szerencsés ebben a tekintetben a statikus jelenetek, párbeszédes részek töredezése, amolyan melankólius jelleget kölcsönöz a drámaiságot és a mondinavalót biztosítani hivatott kitöltéseknek.

Mert hogy kitöltések, ahhoz kétség nem férhet. Az egész kötet egy hosszúra nyúlt verekedés, különösebb előzmények és magyarázatok nélkül. Az utolsó oldalon ugyan megígérik nekünk, hogy „a sámánharcos igaz története csak ezután kezdődik”, de valami azt súgja, hogy akcióból nem szándékozik kisebb százalékos arányt prezentálni a második, harmadik, ikszedik kötet sem. A Sámánharcos dramaturgiája ugyanis roppant egyszerű és sablonos. Egy mondvacsinált küldetés, egy átlátszó csapda, és máris gondban van a feltehetően misztikus eredetű erővel rendelkező Jarang mester. Szinte azonnal rájövünk magunktól is, hogy az igazi főszereplő majd a flashbackban Jarang karjaiban ringatózó kisgyermek lészen, akit az összes marcona közül legmarconábbik, a hűséges és bárgyú Batu fog majd gardírozni az úton.

Kinek ajánlom: annak, akit nem zavar a sok vér és levágott testrész, annak, aki nem hiányolja a csajokat egy sztoriból (később azért ez változik, úgy tudom), annak, aki már azzal is beéri, hogy egy képregény jól meg van rajzolva, és annak, aki örül, hogy egy keleti képregényben nincsenek hatalmas őzikeszemek és SD-effektek.

Kinek nem ajánlom: annak, aki szereti már az elejétől kapisgálni, hogy mi miért történik és annak, aki szerint egy hervadó virág nézegetése nem egyenlő az elmélyült karakterábrázolással. Különösen ellenjavallott azoknak, akik átugorják a bunyós részeket, mert a kötet háromnegyedének a kihagyásával 10 percnél nem marad több olvasnivaló.