Képregénytörténeti szempontból (is) sok párhuzam mutatkozik magyarok és románok között, bár a kommunista időszakban nem teljesen azonos utat jártak be. Míg nálunk az úgynevezett „adaptációs képregény”révén sikerült megtalálni egy kiskaput, amin jó húsz éven át olyan kiváló grafikusok járták be a terepet, mint Zórád, Korcsmáros, Sebők, Gugi és Dargay, odaát nem volt szükség erre a vargabetűre, ellenben talán még kevésbé akadt mód a képregény „felnőtté válására”, és inkább a kisebb gyerekeknek szóló lapokban találtak otthonra a rövid, rajzolt történetek.

Ennek a mélyebb elemzésébe most nem mennék bele, és egyáltalán nem biztos, hogy megállja a helyét az a hipotézis, hogy nálunk a minőség volt magasabb, náluk viszont a mennyiség volt jobban mérhető, de hogy egyáltalán lehetséges ilyen összehasonlításokba bocsátkozni, az kétségtelenül néhány ember elkötelezett munkájának köszönhető. Amit a magyar képregénykinccsel Kiss Ferenc (elsősorban gyűjtői oldalról) és Kertész Sándor (publikációkban is, ld. főleg Comics szocialista álruhában) vitt végbe, azt a romániai anyaggal Dodo Niţă és az utóbbi időben hozzá társuló Alexandru Ciubotariu tette meg.

A bukaresti képregényszalonnak egyik fő attrakciója éppen kettejük új kötete, a román képregény történetét 1891-től napjainkig áttekintő, nagy méretű és jó vastag, gazdagon illusztrált, 1500 példányban készült könyv volt. Azt kell mondjam, hogy ebben a tekintetben jóval előttünk járnak.

Dodo Niţă, a román képregényszövetség elnöke, már 1996-ban közreadta a román képregény kislexikonját (Dicţionarul Benzii Desenate din România), amelynek pár éve jelent meg egy újabb kiadása. Érdekessége, hogy mindazoknak a román alkotóknak szentel cikkelyt, akik akár odahaza, akár külföldön publikáltak képregényeket, de azoknak a külföldi szerzőknek is, akiknek a munkái megjelentek románul, illetve részt vettek romániai képregényes rendezvényeken. Ebből derül ki többek közt az is, hogy Cabrero Arnal, Pif katalán származású megalkotója már 1970-ben vendégeskedett Romániában, ahol átadta egy képregény-verseny díjait, sőt, a remek kapcsolatot egy Minitehnicus nevű új figura megteremtésével koronázta, akinek aztán több kalandja is megjelent román újságokban, helyi alkotóktól.

Noha a román képregényes eseményekre (a Francia Intézet és a Bruxelles-Wallonie delegáció támogatásával) ellátogató francia ajkú szerzők listája láttán is irigykedhetünk, Niţă további munkássága is süvegelésre méltó. Sajnos, a 2003-ban a román képregény „aranykoráról” írt kötete nincs a birtokomban, s így nem is tudhatom biztosan, hogy mely időszakról van benne szó, a tavaly útjára indított monográfia-sorozat első két darabját megkaptam tőle, és biztos nem én vagyok az egyetlen, aki szerint legalább egy hasonló (értsd: limitált példányszámban kiadott) sorozatot megérdemelnének a mi klasszikusaink is.

(Igaz, nekik meg nincs az egyes szerzők munkásságát képregényekkel és tanulmányokkal is illusztráló Fekete-Fehér Képregénymúzeumuk, úgyhogy megint csak ott vagyunk, hogy útjaink hasonlóak, de nem egyformák.)

Az első részre külön büszkék lehetünk, elvégre a 2009-es budapesti 5. Magyar Képregényfesztiválon debütált, ugyanis a kolozsvári születésű, pályájának nagyobb részében Romániában, újabb szakaszában pedig már Magyarországon dolgozó Rusz Líviának szentelte Niţă, akinek ebből az alkalomból Kiss Ferenc is segített. (A román nyelvű kötetben a számos magyar képregényoldalon kívül egy rövid magyar nyelvű összefoglaló található – egy teljes magyar verzió a jövő heti szegedi fesztiválra várható.)

Bár a példányszámra nem emlékszem, annyi biztos, hogy elfogyott, még mielőtt Niţă és új segítőtársa, a rajzolónak is elsőrangú Ciubi elkészült volna a másodikkal, amelynek a tárgya a román képregény veteránja, a 82 éves Puiu Manu. A még ma is aktív Manu, akivel volt szerencsém dedikáltatni is a monográfiát Bukarestben, a roppant népszerű Cutezătorii című gyerekújság (1967-1989, illetve új folyamban 2006 óra) egyik prominens munkatársa volt, és több stílusban is alkotott, ahogy a megrendelések megkívánták.

Mindezek a kiadványok azonban szó szerint eltörpülnek az újdonság, az Istoria Benzii Desenate Românești mellett. (Én csak tudom, mit nyom a latban, a sajátommal együtt három példányt kellett hazacipelnem ajándékba...) Óriási kutatómunka fekszik benne, gyönyörű kivitelezésben. Bár persze nem tudhatni, hogy a kötetben és a kiállítási anyagban is felsorakoztatott szerzők közül hánynak van igazán számottevő mennyiségű munkássága, tiszteletre méltó, hogy mindenkiről megemlékeznek a kötetben, aki legalább csak belekóstolt a képregénybe.

Megesz a sárga irigység, ha nézem a kötetet, és pláne, hogy az összes bukaresti könyvesboltban ki volt téve az újdonságok közé és a kirakatba is. Savanyú a szőlő alapon mondhatnám, hogy de nekik meg nincs Buborékhámozójuk (se Paneljük), no de akkor meg beszélni kéne az Ah! BD fanzinról is, és akkor megint csak nem biztos, hogy jól jövünk ki az összehasonlításból.

Szóval van még mit dolgozni itthon is képregénytörténet ügyben.

Néhány további gondolat:

- Mindvégig nem volt teljesen világos számomra, hogy pontosan kik is nyitották meg a rendezvényt helyi részről. Az azonban biztos, hogy az egyik (a lenti képen nem látható, mert későn futott) szónok nem szerepelt az előzetesen kiadott műsorban, és ránézésre is lesírt róla, hogy politikus. Egy korábbi külügyminiszter volt az illető, civilben történész, és mivel valamilyen furcsa oknál fogva később pont a mi asztalunknál tette le a kabátját megőrzésre, amíg lerója az ilyenkor kötelező protokolláris köröket, még az is kiderült, hogy amúgy tök normális egy ember. Mégis, miért kell, hogy lesírjon valakiről, hogy politikus – ráadásul egy egyébként roppant laza eseményen? Mentségére szolgáljon, hogy állítólag tényleg szereti a képregényeket, és a formalitását kellőképpen ellensúlyozták a megnyitón fel-alá rohangáló hároméves kölkök.

- Bár már az előző látogatásomnál elmagyarázták, hogy az csak régebben volt igaz, hogy „mindenki” tud franciául, és most már inkább angolul tanulnak a fiatalok, rendesen meglepett, hogy valójában sokan beszélik vagy legalábbis értik mindkét nyelvet. Teszik ezt annak ellenére, hogy messze nincs annyi turista, mint Budapesten, Prágában vagy Bécsben. És mégis, úgyszólván mindenhol meg tudtuk értetni magunkat angolul, és viszont. Mi több, sem Olivier Grenson francia nyelven tartott műhelyfoglalkozását, sem a mi angol nyelven tartott prezentációinkat nem kellett tolmácsolni, szemmel láthatóan jól tudta követni a közönség. Igaz, szinte semmit sem szinkronizálnak sem a mozikban, sem a tévében.

- Képregényekben nem valami gazdag jelenleg Románia, amit persze nagyon fájlalnak a helybéli rajongók. Most először volt alkalmam találkozni velük, hiszen tavaly voltaképpen egy animációs rendezvény melléküzemágaként tartottam előadást a képregényről. Természetesen tök jól beszéltek angolul mindannyian, és mivel a kisebbeknek szóló újságokon kívül évente mintegy 10 kötet jelenik meg mindösszesen, a helyi könyvesboltok angol nyelvű szekciójában néznek körül rendszeresen. És már itt is mangamániásból van a legtöbb, 4 ezren látogatják az évi két nagy eseményüket.

- Az évi 10 kötetből kettőt vállal magára az MM Europe nevű kiadó, méghozzá két Tintint. A kiadó vezetője André Szakváry, magyar származású belga úr, aki mellesleg a román szabadkőműves páholy nagymestere. A rendezvényen volt egy szép kis kiállítás „Így készül egy képregény” címmel, a Vol 714 pour Sydney oldalaiból, fázisrajzaiból.

- Két nemzeti kiállítás anyaga is ismerős volt: a németeké nagyjából fedésben volt azzal, amit pár éve a pesti Goethe Intézetben is láthattunk, míg a csehek egyszerűen a tavaly nálunk is járt Alois Nebel képregényt mutatták be. (Amelynek a megnyitására engem kértek fel annak idején, minden szabódásom ellenére, hogy az ég világon semmit sem tudok a cseh képregényről, no de kénytelen voltam megtanulni.)

- A rendezvénynek otthont adó Bukaresti Nemzeti Színháznak is megvan a maga története. Eredetileg 1973-ban készült el az épület, és tervezői szándéka szerint a moldovai monostorok formáját volt hivatott idézni. A városi legenda szerint ez a modern forma nagyon csípte Ceauşescu szemét, akinek az utasítására 1983 és 1985 között egy klasszicizáló héjat húztak köré (a végeredmény kissé emlékeztet a budapestire). Úgy tűnik azonban, hogy a valóság ennél valamivel prózaibb: nagyon hamar elkezdett romlani az állaga, és alig hét év után elkerülhetetlenné vált a felújítás. És innentől kezdve már valószínűleg igaz, hogy „ha már egyszer építkezik” alapon a főnök mondta meg, hogy mi legyen. Az ügy pikantériája, hogy mára statikailag veszélyessé vált az épület, ám szakértők szerint az eredeti váz rendben van, úgyhogy rövidesen lebontják a római viaduktra emlékeztető oszlopsort, és az eredeti épületet hozzák rendbe.

- Végezetül nem hagyhatom ki Drakulát. Szomorúan tapasztaltuk, hogy a repülőtéri üzletekben az egyetlen „tipikusan román” dolog, amit vásárolni lehet, csupa-csupa Vlad Țepeș képmásával díszített (?) tárgy.

Bayer Antal